Személyes blog, mindennapok és sztorizgatás. Mesék Frankfurtból.

Viszlát munkahely

pexels-photo-953430.jpegSokáig kotlottam ezen az íráson, pedig közel egy éve írtam utoljára a munkahelyemről. Mondjuk nem egy szálloda, ahol naponta történik valami vicces dolog, de azért nem gondoltam volna, hogy egy évig nem kerül elő a téma. A hétköznapok lassúsága mellett úgy tűnt, mintha nem változott volna semmi, de visszatekintve látom, hogy minden 180 fokos fordulatot vett bent. A legtöbb változás amúgy is hirtelen egy nap alatt következik be, így adva jelentőséget egy átlagos keddi napnak.

Például az a nap is ilyen volt, amikor a főnököm bejelentette, hogy kisbabát vár. Vagyis magyarra lefordítva, hamarosan elpucol a helyszínről, lehetőséget adva nekem arra, hogy fellélegezzek. Ezzel ellentétben egy hosszútávú, lassú változás hozott haverságot, talán barátságot a kolléganőmmel, akivel annyi passzív agresszív pillanatunk volt.

Októberben aztán én is elindultam a babavárás útján, közben átalakították a fősuli szerkezetét, így a főnökünk főnöke sem tartozott már hozzánk, viszont ránk pakoltak olyan extra feladatokat, amelyeket addig egy külön részleg csinált. 

Mint a bevezetőben írtam sokáig kelesztgettem a beszámolómat, nem tudtam mit meséljek pontosan. Egyébként kulisszatitok, hogy pontosan még most sem, de ma reggel úgy keltem fel, hogy ez a nap lesz az a nap, amikor tartalmat készítek, és megírom ezt a bejegyzést, így gondoltam elkezdem írni, és majd úgyis közben kitalálom, hogy mi lesz belőle. Szóval most kényelmesen elterültem a kanapén, a laptop az ölemben, a kis magzatom pedig folyamatosan rugdossa a köldökömet belülről. Már várom mikor fog kipattanni mit egy gomb, hogy 'Plopp'.*

Azt hiszem a legjobb az lesz, ha mesélek egy kicsit az elmúlt évről, és mindarról amit ezen a munkahelyen tanultam meg. Mert nem hiába néztem szembe ennyi nehézséggel, egy egész zsáknyi aha-élménnyel távozok egy hét múlva.

A legutolsó bejegyzést azzal fejeztem be, hogy mivel az egyetlen állandó dolog a változás, így nem kell aggódnom, nem feltétlenül marad minden úgy ahogy van. Hogy ez mennyire igaz volt.

Az egész azzal kezdődött, hogy miután elbeszélgettem a főnökömmel a kialakult szituációról és többször is megemlítettem, hogy részemről elválhatnak az útjaink, a kolléganőm, aki egészen addig egy kis bics volt, hirtelen teljesen megváltozott, láttam, hogy szeretné, ha jó viszony alakulna ki kettőnk között. Lassan, lassan eljutottunk odáig, hogy valóban jóba lettünk, mondhatom egy szoros munkahelyi barátság alakult ki köztünk. Az, hogy ez megmarad-e munkán kívül is, még nem tudom, mert annyira negatívan és cinikusan látja a világot, hogy sokszor lehúzza a hangulatomat. De csak apróságokkal, például az iroda ablakán kinézve észrevettem, hogy galambok fészkelnek az egyik fa ágán, és nagyon aranyosnak találtam, ahogy rendezkednek, meg beköltöznek, egyébként meg nem is láttam korábban galambokat fészkelni. Mondtam neki, hogy nézd csak milyen aranyosak, mire ő kinézett, és megszólalt, hogy jaj ezek a repülő gusztustalan patkányok idefészkeltek. Egy ideig még szórakoztató volt, hogy mindenre volt valami summás megjegyzése, de ha mindig mindenre így reagál, az már nem olyan vicces egy idő után. Rájöttem, hogy talán egy nagy fekete esőfelhő mögül szemléli a világot annak ellenére, hogy a cicáit és a növényeit nagyon szereti. Szóval nem tudom, hogy maradunk-e a munkán kívül is barátok.

Kicsit elkanyarodtam.

Egyre jobban nyitottunk egymás felé, a humorérzékünk több ponton is egyezett, ezért a fagyos hangulat elkezdett felengedni odabent. Így jöttem rá arra is, hogy a rengeteg bosszantó dolog, amely a főnökünktől jött nem csak engem célzott, ő is megkapta a saját maga adagját. Emelett rengeteget tanultam tőle, hogy láttam hogyan, milyen rendszerben dolgozik. Sok tanáccsal is ellátott, az ő érdeme az is, hogy sokkal önállóbban kezdtem el dolgozni. A hoteles munka nagy hátránya volt, hogy a recepción minden fajta döntést kivettek a kezünkből, sokszor már azt is, hogy melyik szobát adjuk a vendégnek mert a szobafelelős kiosztotta reggelente, hogy melyik vendég melyik szobát kapja majd meg. Én ezzel a mentalitással kezdtem el dolgozni az új helyen is, így a legtöbb dologgal kapcsolatban mielőtt döntést hoztam, kikértem a főnököm véleményét. Ilyenkor ő pedig ahelyett, hogy azt mondta volna, csináld ahogy jónak látod, kivette a munkát a kezemből, hogy majd ő megcsinálja.

Mikor ezt elpanaszoltam a kolléganőmmel, mondta, hogy ismeri a helyzetet, ő már ezért nem kérdez semmit, mindent önállóan úgy csinál, ahogy jónak látja. Onnantól kezdve kicsit nyugodtabb lettem, eldöntöttem, hogy többet nem kérdezek tőle, tulajdonképpen a kolléganőm véleményét is kikérhettem ha nagyon nem voltam biztos a dolgomban. Közben ez a kolléganőm lett a főnököm is, miután elment a mi főnökünk, aminek nagyon örültem, mert sokat lehetett tőle tanulni. A mai napig tudok tőle kérdezni, nem fogja kivenni a teljes munkát a kezemből és mivel nagyon rendszerezett, szisztematikus gondolkodásra képes agya van, figyeltem és szívtam magamba a tudást. Emelett a saját munkájába is betekintést engedett, míg a korábbi főnökünk minden infot megtartott magának, majd hisztizni kezdett, ha az ember nem tudta kapásból, hogy mit is szeretne.

Egyébként ez az önállóság minden szempontból sokat segített, elértem egy magabiztos nyugodtságot, mostmár a szó jó értelmében kezdtem el tenni arra magasról, hogy ki mit gondol. Majd egy évig tartott idáig eljutnom, amelyen sokan csodálkoznak, mert az, hogy egy kis titkárságon dolgozom, nem tűnik bonyolult dolognak. Alapvetően semmi nem kifejezetten nehéz itt, inkább a munka összetettséget kívánja meg, hogy az ember agya mindig topon legyen. Onnantól kezdve, hogy képben kell lenni, például a könyvtár rendszer használatával, az összes nyomtatvány kitöltésének mikéntjével, határidejével, melyikre melyik pöcsétet kell nyomni, az összes rendezvényre kávét főzni, innivalót rendelni, az iskolapadokat meeting szobává alakítani, kekszet venni, alkalomadtán ebédet rendelni 60 főnek, a hiányzó dokumentumokat bekérni a diákoktól, hogy megkapják végre a tanulói jogviszonyt, a bekért igazolásokat elfogadni, eldönteni, hogy helyesek-e, a tandíj átutalásával kapcsolatos kérdésekkel, problémákkal képben lenni, a felmondásokat kezelni, az összes tanár nyomorára megoldást találni, projektort szerelni, liftet szerelni, a helikopter szülőket leszerelni, akik a huszonkét éves kisbabájuk helyett intézkednek, a folyamatosan csörgő telefonra válaszolni, néha a rendőrséget és a mentőket kihívni, velük beszélni, szemeszter kezdéskor az összes diáknak kinyomtatni a tömegközlekedésre a bérletet, ezekhez aláírás listákat csinálni, a becsődülő diákseregnek kiadni, emailekre válaszolni, iskolaigazolást nyomtatni, a hozzánk tartozó iskolások (Ausbildung) adminisztrációját is csinálni, az adott diákokat passzív szemeszterbe tenni, onnan visszavenni a következő félévben, a hosszabbítóknak emailt írni, hogy adják be a kérelmet, mert lejárt a szerződésük, diplomaosztót szervezni (na az hardcore), ragtapaszt adni, vagy akár sebet kötözni. Szóval a munka nem úgy nehéz, hogy mondjuk 5 éves pénzügyi stratégiai tervet kell összeállítanunk, vagy felelnünk 50 beosztottért, hanem az, hogy az ember a lehetséges 125 felmerülő kérdés bármelyike esetén kapásból tudja, hogy mit kell válaszolnia, kit kell felhívnia vagy hova kell kapnia. És a legcsekélyebb bizonytalanságot sem mutatva, mert a diákok kiszagolják ha az ember nem 100 százalékban biztos magában és elkezdenek kiskapukat keresni.

És mindezt németül.

Ez egy nagyon érdekes dolog volt egyébként. A nyelvvel kapcsolatban amellett, hogy most már jól beszélek és rengeteget fejlődtem az elmúlt majdnem két évben, egy másik dolgot is észrevettem. Kézzelfogható bizonyítékom lett arra, hogy az agyunk mennyire képes blokkolni vagy szárnyalni hagyni minket. Hogy ez nem mese, tényleg az a helyzet, hogy az vagyok, amit gondolok magamról és annyira vagyok jó, amennyire azt gondolom magamról. Az tűnt fel, hogy míg a munkahelyemen mindenkivel elbeszélgettem, addig a főnökömmel képtelen voltam akár egy mondatot is nyugodtan váltani. Kerültem a direkt kommunikációt amennyire csak lehetett, mert minden egyes alkalommal azt éreztem, mintha valaki torkon rugott volna, nem bírtam egy értelmes mondatot sem kinyögni. Már olyan egyszerű mondatokkal is bajom volt, hogy a szabadsága megkezdése előtt hogyan búcsúzzak tőle. Nem mertem annyit sem mondani neki, hogy: Erhol dich 'Pihend ki magad', mert rögtön bekapcsolt az agyam, hogy vajon ez a helyesebb, vagy inkább a Ruhe dich gut aus, amely ugyancsak 'Pihend ki magad' -at jelenti. És akármelyik is a jó, biztos, hogy tárgyas esetet vonz, vagy inkább részest. Németül ha jól tudom, de javítsatok ki, olyan nüansznyi különbség van a kettő között, hogy az elsőt használják a hosszú távú pihésre, nyaralásra, míg a másodikat inkább amikor az emberre egy jó alvás férne rá. A végén annyit pörgött az agyam, hogy sikeresen összekombináltam a kettőt, mint: Erhol dich gut aus, amely persze nem helyes de szerencsére az idegesség miatt, hogy biztos rosszul mondom elcsuklott a mondat felénél a hangom, úgyhogy nem tudom, mit értett belőle.

Egyébként ennek ellenére ő nagyon kedvel engem, sőt a búcsúbulimra amelyet még nem tudom, hogy hol és mikor szeretnék tartani is meghívta magát. Írt nekem, hogy hogy vagyok, (ja mert mióta mindketten az anyuka klubhoz tartozunk, gyakran kérdezi, hogy mi újság) és egyébként hallotta valakitől, hogy szervezek egy grillezést búcsúzásképpen, majd szóljak neki is. Úgy látszik nálam ez valami visszatérő motívum, hogy a szökőévente tartott bulimra a mindenkori nem kedvelt főnökök is meghívatják magukat. Így, hogy már nem dolgozunk együtt, nekem sincs rossz érzésem vele kapcsolatban, de az eddigi konflikusaink miatt nem hiszem, hogy barátok leszünk a jövőben.

Nyár végén jelentette be, hogy szörprájz, 38 évesen teherbe esett, ami egy csoda volt, mert 8 éve mindent megpróbáltak az ügy érdekében, de a harmadik spontán vetélése után azt mondták a férjével, hogy lezárják ezt a témát. Egyébként szerintem az lehetett, hogy nem sokkal a fogantatás előtt kapott egy másik pajzsmirigy gyógyszert, más dózisban is, és azt már én is megtanultam a lombikos kalandjaink során, sőt nekem is szednem kell azóta ilyen tablettát, hogy a pajzsmirigy amilyen kicsi olyan erős, mert például ha a hormon nem megfelelő szinten van jelen a szervezetben, akkor a magzat nem fejlődik egy idő után tovább, és vetélés alakul ki.

December elején ment el szülési szabadságra, nekem meg azzal a dátummal kezdődött meg az új időszámítás a munkahelyen. Hirtelen megugrott a németem minősége, kevesebbet aggódtam azon, hogy mit és hogyan mondok. Nem arról volt szó, hogy vállvonogatva mondtam amit akartam, hogy úgyis megértenek ha akarnak, de azon már nem stresszeltem, ha eltévesztettem egy névelőt, mert tudtam, hogy a kollégáim sem akadnak ki rajta. Volt aki mondta is, hogy a lényeg, hogy én megértelek és te is megértesz engem.

Egy hetem van még itt, utána nagyjából két évig nem jövök vissza dolgozni. Legalábbis most így tervezem, aztán majd meglátjuk mit hoz az élet. A poszt elején írtam, hogy rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem ezen a munkahelyen, örülök, hogy anno kitartottam. Érdemes volt a kis hangra odabent hallgatni, hogy maradjak itt.

* az első és legfontosabb, hogy látom megint, hogy mindegy, hogy mi a célom, ha úgy állok hozzá, hogy meglesz és meg is teszek az ügy érdekében mindent, akkor el is fogom érni. Megszereztem ezt az állást, és amellett, hogy több embert is elküldtek innen a próbaidejük alatt, én maradtam, sőt megmutathattam a rátermettségemet.

* nagyon leegyszerűsítve amit hiszek magamról, az vagyok. A legtöbb korlátot én állítom saját magam elé. Sokkal magabiztosabban is kezdhettem volna, nem kellett volna az első időkben a hiányosságaimra fókuszálnom. A nyelvi hiányosságaim miatt azt gondoltam, hogy nem vagyok elég jó ide, elég értékes, és ezt a bizonytalanságot sugároztam magamból. Pedig a nyelv az egyébként is csak egy készség, ami tanulással fejleszthető, semmi hókusz-pókusz.

* ami először nagyon fura és bosszantó, az valószínű tényleg az, és nem én vagyok a rózsaszín elefánt. Meséltem korábban, hogy milyen furcsa nekem a kényszeres és erőltetett magázás a munkahelyen, meg hogy egy idő után már nem lehetett fejben tartani, hogy a 35 docens közül kivel tegeződtem már, és kivel nem. Ha meg tévesztettem, akkor mosolyogva megróttak, hogy jaj hát mi már tegeződtünk. De ez még hagyján volt, a legfurcsább, hogy a korombeli lányokkal, a közvetlen munkatársakkal is majd egy hónapot kellett várnom, mire eljutottunk a tegezésig. Eleinte el is fogadtam, úgy voltam vele, hogy más kultúra, viszont én mindenkivel, aki utánam jött néhány nap után váltottam, és felajánlottam a tegezést. A tisztelet úgysem azon múlik, hogy du-t vagy Sie-t mondok-e. A legszórakoztatóbb meg az volt, amikor egyre többen jöttek hozzánk dolgozni és nem értették ezt a magázódós játékot, meg hogy mi értelme van egyáltalán hónapokig húzni a dolgot. Akkor azért kicsit megnyugodtam, hogy ezek szerint ezt más sem értette, és valóban egy erőltetett, modoros kis játék volt.

Jó érzés, hogy úgy jövök el, hogy nincs bennem méreg. Nagyon hálás vagyok ezért a munkahelyért, és remélem ez most nem hangzik túl nyálasnak, mert tudom mennyit szívtam itt az első majdnem egy évben. Hálás vagyok, hogy ennyi mindent tanultam, fejlődtem, a nyelvben, munkában, és mondhatom, hogy spirituálisan is. Ki gondolta volna, hogy ennyi mindent rejt a számomra egy kis privát főiskola négy fala. 

Az is jó, hogy mivel határozatlan idejű szerződésem van, ide mindig visszajöhetek. Ez a biztosítókötelem. Ha szeretnék, akkor részmunkaidőben is dolgozhatok majd. Sőt beszéltem röviden a Hebamme iskola vezetőjével, mert nálunk szülész/nő képzés is van, hogy ha esetleg két év múlva sem találnak megfelelő asszisztenst a Hebamme suliba, akkor én szívesen mennék hozzájuk. Mondta, hogy két évet tud várni. Bár ezt annyira nem értettem, gondolom nem fognak két évig várni. A mostani helyemre nem feltétlenül jönnék vissza szívesen a hálám ellenére sem, mert a kialakult változások miatt hamarosan úgyis elmegy innen mindenki akit kedvelek és ismerek, csak megvárják, amíg legalább egy évet itt töltenek, hogy az önéletrajzban jól mutasson. Mostanában csak az elvégzendő munka mennyisége nőtt, fizetésemelést egyikünk sem kapott, és új embert sem fognak felvenni, pedig kérdeztük. Két év az még hosszabb, mint amit már itt dolgoztam, úgyhogy ennyi idő alatt rengeteg minden változhat egyébként is, lehet végül valami teljesen mással fogok foglalkozni.

Szóval itt tartok most, kíváncsian lépek be az életünk új fejezetébe, anyuka még úgysem voltam, örülök, hogy ezt is kipróbálhatom.

 

Kép: Artem Bali from Pexels

Köszönöm, hogy benéztél hozzám, ha tetszett a bejegyzés és a blog, csatlakozz a Facebook oldalamhoz is. Ha pedig gyakrabban megnéznéd, hogy mivel szórakoztatom a környezetem, akkor kövess Instagram-on!

 

*Rövid Pötyi update: a nyaralás után most hétfőn már megint az orvosnál kezdtem, mert este és reggel is véreztem, és többet is mint eddig bármikor. Az orvos kiírt a hétre, ma mentem vissza, mert mára tényleg volt egy időpontom, és mondta, hogy minden oké, de kinyílt a méhszájam 1 cm-re. Ettől függetlenül dolgozni mehetek megint. Remélem a kis csimpánzom még bent marad két hónapot, mert a 29. héten még túl korai lenne, hogy megszülessen. Ja és azért hívom most csimpinek, mert olyan aktív bent, mint egy fákon ugráló és indákon hintázó kis majom.

A bejegyzés trackback címe:

https://frankfurtimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr4613796660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Szerző

Címkék

18+ (1) advent (3) Albufeira (1) Algarve (1) amszterdam (1) anyós (2) asztrológia (1) babanaplo (4) babysitter (1) barat (1) bicikli (1) blog (33) brazíl (1) Brazília (4) Budapest (1) BurgEltz (1) célok (1) cipő (1) Corcovado (1) diszneb (3) Drágám (18) dsds (1) egyetem (1) egyperces (23) eljegyzés (2) emberek (2) emlékek (1) énblog (24) esküvő (4) ételek (5) étterem (2) Faro (1) felhívás (1) felolvasás (2) fesztiválok (1) filmek (2) fodrasz (1) fogyokura (3) fokhagyma (2) Frankfurt (30) frankfurt (4) gaszto (1) generációk (3) gyerekvállalás (4) halaadas (1) hetiinstagram (11) Hetinsta (1) hetinsta (10) hétköznapok (1) hotel (14) Igoat (2) INFJ (2) info (2) Instagram (2) interju (13) Introvertált (2) introvertáltkihívás (1) iroda (2) ismerkedés (1) Janikovszky (2) JanikovszkyÉva (1) játék (1) joga (2) karácsony (4) karácsonyivásár (1) kastély (1) kávézók (1) kecske (1) képek (1) kérdőiv (10) kétkeréken (1) kiállítás (2) kikicsoda (2) kínai asztrológia (1) klinika (5) kollégák (2) költözés (2) kritika (1) kultúra (5) kupi (2) lackfijanos (1) látnivalók (13) leg (12) leggings (1) levendula (1) lista (24) Lohrberg (1) Loulé (1) magyar (4) Magyarország (3) magyaros (1) meditáciò (2) meditálók (1) menüterv (1) mindennapok (4) motivációslevél (2) munka (26) munkahely (3) munkakereses (11) nászút (1) német (1) németegység (1) németek (30) Németország (47) Neuschwanstein (1) nézelődöm (18) nyaralás (12) nyelv (3) nyelviskola (2) nyelvtanulás (4) Olaszország (1) orvosnál (5) párkapcsolat (9) parkoló (1) párválasztás (7) phuket (1) Portugália (2) praktikus (1) probanap (1) programok (1) Quarteira (2) recepciósok (1) recept (3) reggeli (2) rend (1) Rio de Janeiro (1) Róma (1) sarkosvelemeny (12) Schwangau (1) Schweinehund (1) Skyline (1) sport (1) Stáblista (2) Strasbourg (1) süti (2) szálloda (2) szauna (2) személyes (5) szerelem (3) szilveszter (3) szingli (3) színház (1) szomszédok (1) szórakozás (2) sztorizgatás (7) tábor (2) TagderEinheit (1) tanulás (3) tengerpart (5) terhesség (11) tévé (3) Tihany (1) tüntetés (1) uszoda (1) útinaplók (13) vacsora (1) Valentinnap (3) városnézés (17) vásárlás (1) vendégek (13) Vipassana (2) virsli (2) vlog (2) wg (3) zene (2) Címkefelhő

Hozzászólások