Személyes blog, mindennapok és sztorizgatás. Mesék Frankfurtból.

Kaller körkép

subway-2164661_640.jpg

Múlt szombaton elkapott egy ellenőr. Engem, aki mindig megveszi, a Becsületes Utast. Kivéve persze aznap.

A sokk hatására elkezdtem gondolkodni az összes ellenőrön, akik megfordultak eddig az életemben. Férfiak és nők egyaránt. Ide pedig kigyűjtöttem a legemlékezetesebbeket.

Egy spórolás master plan volt az oka mindennek: kigondoltam, hogy a szerdán lejárt bérletemet majd csak egy hétre rá kedden hosszabbítom meg, mivel a csütörtök munkaszüneti nap volt, pénteken vettem egy jegyet, szombaton meg elvihettem a férjemét magammal munkába menet. Remekül kitaláltam, két egész bérletnapot nyerhettem a bulin.

Életvezetési hasznos tanács a mai napra 1 (lesz második is): ha már ilyen ötleteid támadnak, ne legyél feledékeny.

Szombati napsütéses, nagyon meleg nap volt. Ahogy felszálltam a metróra és kényelmesen elhelyezkedtem, már jött is az ellenőr. Mivel akkor még nem tudtam, hogy a bérlet a másik táskámban maradt, őszintén megörültem neki. Mert végre megmutathatom, hogy milyen becsületes egy utas vagyok, hiszen ha már egyszer majdnem 90 eurót költök havonta a bérletemre, igazán gyakrabban jöhetnének ellenőrizni.

Már hallottam is, hogy „Jó napot kívánok, jegyeket, bérleteket“  A szöveg a szokásos, csak mostanában németül hallom, a mondat, amely hallatán kiver a hideg veríték, hiába mindig veszek jegyet vagy van bérletem. Mert mi van ha nincs nálam, vagy ha nem elég gyorsan veszem elő a táskámból. Még a végén azt gondolja, hogy egy sunyi bliccelő vagyok.

Bizonyára a gyerekkoromból hozom ezt az ösztönös félelmet, ha az ember úgy nő fel, hogy csak azt hallja maga körül mindenhol, hogy AZ ELLENŐR az a tömegközlekedés T-Rex-e, a váratlanul felbukkanó ragadozó, aki a csak a vérünket akarja, és aki elől csordában menekülnek az áldozatok. Aki ugyancsak a leggyengébbet ejti el, hányszor hallottam, hogy a hardcore, harcra kész és félelmet nem ismerő utasokat nagyvonalúan átugorva, a kis szerencsétlen, komplexusos kamaszokat fogyasztják el, vagy az anyukákat, akiknek még a fülén is a kismotor lóg.

Ott tartottunk, hogy a Becsületes Utas, azaz én, elégedetten feszítettem az ülésen a frankfurti S-Bahn Galluswarte nevű megállójánál azon a bizonyos meleg, napsütéses napon. Nem tartozik szorosan a történethez, de meg kell említenem, hogy az új csodaszép hófehér ruhámat viseltem. Az ellenőr közeledett én meg várva vártam a hirtelen jött alkalmat, hogy bezsebeljem a buksisimogatást. Mert van bérletem. A fentebb már említett, univerzális üdvözlésre válaszként, lázasan kezdtem el kutatni a táskámban. Megtaláltam a pénztárcámat, kinyitottam, és láttam, hogy csak egyetlen elektronikus kártya (a bérlet) volt benne, tehát már akkor tudtam, hogy biztosan nem a megfelelő van nálam.

Eszembe jutott, hogy a reggeli rohanásban csak bedobtam a fekete táskámba a kártyát, és jól ott is maradt, nem tettem át a másikba, amelyet a délutáni programra vittem magammal. Ennek ellenére ártatlan csészealj szemekkel nyújtottam át a nálam lévő bérletet, remélve, hogy valamilyen csoda folytán mégiscsak az az érvényes. Meglepő, de nem történt csoda, mondta is a kedves ellenőr fiú (Baby-T-Rex), hogy ez bizony már néhány napja lejárt. Közben eszembe jutott, hogy az útlevelem sincs nálam, és Németországban is mindig igazolhatónak kell lennie az embernek, így éreztem, hogy az hagyján, hogy a feledékenységem miatt ebben a hónapban a bérlet megvásárlásán felül még a fodrászra szánt pénzt is ki fogom fizetni büntetés gyanánt, de ha nem tudom igazolni magam, akkor még egy rendőrt is ide fog hívni. És én csak haza akartam jutni. Éppen ezért sűrű bocsánatkérések közepette, roppant együttműködő bliccelő utas módjára magyaráztam a bizonyítványom, hogy sajnos nincs nálam a bérletem, mert a másik táskámban maradt. Szerencsére a Baby-T-Rex nem volt éhes, elfogadta a jogsimat mint igazolvány*, kinyomtatta a befizetendő összegről szóló papírt majd utazhattam tovább.

Napokig gondolkodtam az eseten, szerettem volna megérteni, hogy miért is vagyok ilyen együttműködő külföldön az ellenőrökkel, mert anno a kivándorlásom előtt ez nem így volt. Pontosabban inkább az volt más, amit gondoltam róluk. Hogy vérszomjas dögök.

Lassan tíz éve lehetett, egy budapesti irodában dolgoztam még a kiköltözésem előtt, ahol a Cafeteria részeként a bérletet is lehetett választani. Korábban is mindig megvettem, de akkor ugye meg pláne. Ennek ellenére, egyszer  mégis előfordult, hogy elfelejtettem, hogy lejárt a bérletem. A budapesti Nagyvárad téri metrómegállónál szálltam le, ahol egy végtelenül hosszú lépcsőn lehetett felmenni az utcára. Gondolom ez még mindig így van. Láttam, hogy három T-Rex (vagy ők inkább Raptornak néztek ki), állt a lépcsősor közepén (!), egyik jobbra, másik balra, a harmadik pedig középen várta a friss húst, valamint emelte annak a valószínűségét, hogy a reggeli, munkába igyekvő tömeg vagy összetapossa egymást, vagy megbillen a lépcsőn egyensúlyozva, és kitöri a nyakát. Kell a móka a szürke hétköznap megszínesítéséhez, értem én.

escalator-769790_640.jpg

A lépcsőn felfelé igyekezve, a vállamon lógó táskámból fél kézzel próbáltam kihalászni a bérletem, a másikban cipelt szatyorral egyensúlyoztam és tartottam távol a felfelé roncsoló tömeget. Én kerültem sorra, addigra már a kezemben tartottam a bérletet, amikor is láttam, hogy előző nap járt le..  Az első gondolatom az volt, hogy egyszerűen kikerülöm a Raptornénit, de teljes mellszélességgel vette el a kedvem az ilyen fajta akcióktól, főleg mert láttam az agressziót és a bizonyosságot a szemében, hogy ha aznap ott valaki leesett volna a lépcsőről az együttműködés hiánya miatt, az biztosan nem ő lett volna. Sokáig bántott az eset és nem feltétlenül a kifizetendő bírság, inkább a személyeskedés, a hangnem és az agresszió felmerülése miatt.

Már Angliában éltem, amikor legközelebb találkoztam egy T-Rexxel, és rögtön meglepett az a békés, nyugodt hangulat, amellyel az utazóközönség fogadta a ragadozót és nyújtotta át a kártyáját ellenőrzésre. Nem bolydult fel a busz mint egy darázsfészek. Sehol egy menekülő áldozat. Kedvesség és udvariasság. Ez a kiköltözést követő első, még ártatlan és tátott szájjal csodálkozó időszakban történt és megdöbbentett, hogy jah, ezt így is lehet csinálni. Tisztelettel is bánhatunk egymással. Hiszen valóban, ez csak egy szolgáltatás, amelyért fizetni kell. A mozis pénztáros orrát sem vertem még be, ha elkérte a mozijegy árát.

Később azért rájöttem, hogy azért sem ideges senki, mert a tömegközlekedés úgy van kialakítva Londonban, hogy majdnem az összes járműre csak úgy lehet felszállni, csak akkor nyílik a beengedő kapu, ha előtte lecsipogtattuk a kártyánkat. Ez egyébként remek ötlet, mert az embert nem „kapják el“ ha fel sem tud szállni érvényes jegy nélkül.

A legutóbbi hazalátogatásom alkalmával igyekeztem egy hétbe belezsúfolni mindent, így a Nagymamám meglátogatását is Tatabányán. Hallottam, hogy valami csudaszupi vonat jár mostanában arra a Déli Pályaudvarról, így szépen kimetróztam oda. Egyébként ha nem muszáj, akkor szeretek metrózni. Főleg a piros, a kettes vonalon, ki hogy hívja, amelyik Budára is átmegy. Pestiként, Budára átmenni az mindig egy esemény volt. Emlékszem, egyszer amikor gyerekként vendégségbe mentünk, szép ruhában ültünk a metrón az öcsémmel egymás mellett és az anyukánk elmondta a nap hírét, hogy tudjátok-e gyerekek ez a metró még a Duna alatt is átmegy.**

A lényeg, hogy Budára mindig átkirándultunk, vagy meghívásra mentünk, vagy a várba megnézni a kilátást. Szóval az mindig egy happening volt. A Délibe megérkezvén meglepődve vettem észre az új csecse jegykiadó automatákat, pedig egyébként ez az egyetlen pályaudvar, ahol gondolkodás nélkül tudom, hogy a kör alakú pénztárban kell jegyet venni. Mindenesetre gondoltam én, az utazó, a nagy európai polgár, a világot látott, majd pont én ne próbálnám ki a vadiúj automatákat? Mi bajom lehet? Ha már a szélsebes budai metró olyan gyorsan repített ki a pályaudvarra, hogy még esélyes volt, hogy az eggyel korábbi vonatot is elérem, akkor meg feltétlen.  Mint a villám pötyörésztem a kijelzőn, felmarkoltam a jegyeket és szaladtam is a szerelvényemhez.

Minden jól ment a másnapi visszautazásomig, amikor is megérkezett az ellenőr Bicske magasságában. Ugyebár én, a Becsületes Utas örömmel fogadtam az érkezését, elő is vettem a jegyemet, amelyről ordított, hogy a visszaút is tegnapra szólt..

Mondtam a kalauznak, hogy itt van a jegyem, de most vettem észre, hogy tegnapra vettem meg a retúrjegyet is, először használtam az automatát. Ilyenkor mi a teendő, kérdeztem. Szokásos csészealj szemek, ártatlan, együttműködő, ma született bárány attitűd. Mondta a kalauz, tök jogosan, hogy sajnos ő a tegnapi jegyemmel ma nem tud mit kezdeni, mondjam hol szálltam fel. Mondtam, hogy Tatabányán. (Ahol ugye lehet jegyet venni, így az ember nem vásárolhatja meg a vonaton, azaz ilyenkor az új jegy mellé még a büntetést is ki kell fizetni. Tudtam meg később, de szóljatok ha nem így van.) Majd megkérdeztem, hogy egyébként hol kell kiválasztani a dátumot az automatán,  de sajnos nem tudta a választ,  mert képzeljem el, hogy a cég kihelyezte ezeket az automatákat, de tréninget nem tartott bezzeg a használatról, az utasok meg őket kérdezik és neki mégis honnan kellene tudnia. Jobb inkább a pénztárban megvenni azt a jegyet, kampányolt a haladás ellen. 

Közben hümmögött egy kicsit, megvakarta a fejét, végül kibökte, hogy azt üti be a gépbe hogy Szár alsón (egy olyan megálló, ahol nem lehetett jegyet venni) szálltam fel,  ezért csak az új jegyet kellett megvennem. Milyen jó fej volt.

Életvezetési hasznos tanács a mai napra 2: Érdekes, hogy tényleg igaz, hogy ha változást akarunk látni magunk körül, először nekünk kell változni. Ha én tisztelettel fordulok a másik felé, vállalom a felelősséget ha hibázok, akkor a másik oldal és az egész kommunikáció változni fog. Valószínű, ha anno a lépcsőn álló Raptor elől nem akarok elmenekülni, hanem vállalom, hogy ma ennyibe került a figyelmetlenségem, három perc alatt megkaptam volna a csekkemet, és mindenki mehetett volna tovább a dolgára. Ha nem azt képzeltem volna, hogy aznap reggel az éhezők viadalát játsszuk, valószínű, hogy nem így maradt volna meg az esemény az emlékezetemben.

 

* Elvileg csak olyan igazolványt fogadhatott volna el, amelyen a cím is rajta van, mint a német személyi igazolványokon. Jó fej volt ő is.

** Lehet megbánta, hogy elmondta, mert utána az utazás végéig műszaki kérdésekkel bombáztuk, mint például milyen mélyre kellett leásni, na de pontosan hány méterre, hogy hogy nem szakad át a Duna, milyen nehéz ennyi víz, satöbbi..  

 

Köszönöm, hogy benéztél hozzám, ha tetszett a bejegyzés és a blog, csatlakozz a Facebook oldalamhoz is!  A június 8-ig futó visszautasíthatatlan ajánlat részleteit pedig itt találod.

Képek: pixabay.com/Nimuskis, pixabay.com/Aktivedia

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://frankfurtimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr2312561847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Szerző

Címkék

18+ (1) advent (3) Albufeira (1) Algarve (1) amszterdam (1) anyós (2) asztrológia (1) babanaplo (4) babysitter (1) barat (1) bicikli (1) blog (33) brazíl (1) Brazília (4) Budapest (1) BurgEltz (1) célok (1) cipő (1) Corcovado (1) diszneb (3) Drágám (18) dsds (1) egyetem (1) egyperces (23) eljegyzés (2) emberek (2) emlékek (1) énblog (24) esküvő (4) ételek (5) étterem (2) Faro (1) felhívás (1) felolvasás (2) fesztiválok (1) filmek (2) fodrasz (1) fogyokura (3) fokhagyma (2) Frankfurt (30) frankfurt (4) gaszto (1) generációk (3) gyerekvállalás (4) halaadas (1) hetiinstagram (11) Hetinsta (1) hetinsta (10) hétköznapok (1) hotel (14) Igoat (2) INFJ (2) info (2) Instagram (2) interju (13) Introvertált (2) introvertáltkihívás (1) iroda (2) ismerkedés (1) Janikovszky (2) JanikovszkyÉva (1) játék (1) joga (2) karácsony (4) karácsonyivásár (1) kastély (1) kávézók (1) kecske (1) képek (1) kérdőiv (10) kétkeréken (1) kiállítás (2) kikicsoda (2) kínai asztrológia (1) klinika (5) kollégák (2) költözés (2) kritika (1) kultúra (5) kupi (2) lackfijanos (1) látnivalók (13) leg (12) leggings (1) levendula (1) lista (24) Lohrberg (1) Loulé (1) magyar (4) Magyarország (3) magyaros (1) meditáciò (2) meditálók (1) menüterv (1) mindennapok (4) motivációslevél (2) munka (26) munkahely (3) munkakereses (11) nászút (1) német (1) németegység (1) németek (30) Németország (47) Neuschwanstein (1) nézelődöm (18) nyaralás (12) nyelv (3) nyelviskola (2) nyelvtanulás (4) Olaszország (1) orvosnál (5) párkapcsolat (9) parkoló (1) párválasztás (7) phuket (1) Portugália (2) praktikus (1) probanap (1) programok (1) Quarteira (2) recepciósok (1) recept (3) reggeli (2) rend (1) Rio de Janeiro (1) Róma (1) sarkosvelemeny (12) Schwangau (1) Schweinehund (1) Skyline (1) sport (1) Stáblista (2) Strasbourg (1) süti (2) szálloda (2) szauna (2) személyes (5) szerelem (3) szilveszter (3) szingli (3) színház (1) szomszédok (1) szórakozás (2) sztorizgatás (7) tábor (2) TagderEinheit (1) tanulás (3) tengerpart (5) terhesség (11) tévé (3) Tihany (1) tüntetés (1) uszoda (1) útinaplók (13) vacsora (1) Valentinnap (3) városnézés (17) vásárlás (1) vendégek (13) Vipassana (2) virsli (2) vlog (2) wg (3) zene (2) Címkefelhő

Hozzászólások