Személyes blog, mindennapok és sztorizgatás. Mesék Frankfurtból.

Magyarország és én pályázat

 

A Határátkelő blog hirdetett egy pályázatot a fenti témában, arra szeretném a következő írásomat elküldeni. Ha van időtök elolvasni, akkor köszönettel venném a véleményeteket, szóljatok, ha csiszoljak rajta valahol. 

 

Magyarország és én

 

blog.jpgAnnak ellenére, hogy a témában kevés pozitív hangulatú írást olvastam, feltételezem, hogy rajtam kívül sokan lehetnek még akiknek  alig van negatív gondolata Magyarországgal kapcsolatban. Gondolom többen is vagyunk, akiknek egész egyszerűen úgy alakult az élete, hogy annak egy adott szakaszában rövidebb-hosszabb ideig külföldön él. Valóban lesznek majd páran, akik nem térnek haza, ahogy jó néhányan igen.

 

Mindig is bennem volt a vágy, hogy külföldön éljek, és nem azért mert nem szeretem a Hazámat, hanem egyszerűen ki szerettem volna próbálni magam egy másik kultúrában, nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan gondolkodnak, és élnek az emberek egy másik országban. Biztos ismeritek azt a kellemesen bizsergető érzést, amikor leszálltok a repülőről, vonatról külföldön, és még a levegő is más, mint otthon (most tegyük fel, hogy Európán belül maradtunk, mert az egyértelmű, hogy Ázsiában, Afrikában más), hirtelen ismét gyereknek érzitek magatokat, akit hajt a kíváncsiság, és a felfedezés vágya. Van akiben ez a kíváncsiság annyira erős, hogy el is költözik külföldre, míg másoknak tökéletesen elegendő, ha a nyaralások alkalmával merítkeznek meg az ismeretlen kultúrában. A legelső szárnypróbálgatásom 23 évesen, kilenc éve történt (kilenc éve!), amikor még főiskolára jártam levelező tagozatra, mellette dolgoztam, és az öcsémmel laktam közös albérletben. Hiába remek időszaka volt az életemnek, mégis valami hiányzott. Lehet csak nehezen viseltem a hétköznapok monotonitását, unalmasnak éreztem az életemet, ezért fel akartam keverni az állóvizet; mindenesetre 2006 december végén egyik reggel úgy kelltem fel, hogy én au-pair leszek Angliában, és legalább egy évig kint maradok. Be is jelentkeztem egy közvetítő ügynökséghez, ahol a közvetítő rábeszélt, hogy válasszam inkább Írországot, amely a kint-tartózkodásomat illetően rossz döntésnek, ám hosszú távon mégis jónak tűnt, mert hazajöttem és befejeztem az iskolámat.

2007 januárjában megírtam a jelentkezésemet, és február nyolcadikán már a repülőn ültem úton a kalandok felé. Kalandok voltak, csak nem olyanok, mint amelyekre számítottam, például a fogadó családom egy hét után felmondott nekem, hogy ne haragudjak, de én vagyok az első au-pair-jük, nem tudták, hogy mire vállalkoznak, nem szeretnének idegent mégsem a házban, és én nagyon kedves vagyok, de nem kérnek a rendszerből mégsem. Emlékszem, hogy bólintottam, még én vigasztaltam az anyukát, aki sírt, mert gondolom rosszul érintette a helyzet, majd elmentem sétálni, és egy fülkéből felhívtam anyut sírva, hogy most mi legyen. Pár hónapig kihúztam két családnál, életreszóló élményeket szereztem, mégis négy hónap után hazajöttem, és befejeztem az iskolámat. Akkor nagyon jó volt hazajönni. A betárcsázós internet korában, amikor a mobilnet, meg a különböző üzenetküldő applikációk még nem voltak elérhetőek, sokszor nagyon egyedül éreztem magam, annak ellenére, hogy az írek roppant barátságosak, sőt magyar barátaim is lettek. Amikor másodszorra indultam útnak, már egy jó irodai állást hagytam magam mögött, saját albérletet Budapest belvárosában, hogy 2011 márciusában Angliában landoljak, majd mint hotelrecepciós helyezkedjek el. Soha nem dolgoztam előtte vendéglátásban, de az ügyfélszolgálatos múltam hasznosnak bizonyult az új munkakörben. Szerencsére, ez alkalommal sem az hajtott, hogy „Jaj csak el innen Magyarországról”, hanem szerettem volna jobban beszélni angolul, és kipróbálni magam másodszorra már nagyobb sikerrel külföldön.

Szerintem London mindenkit elvarázsol az elején, engem is beszippantott a meseszerű épületeivel, az emeletes buszokkal, az egyedi taxikkal és az utánozhatatlan „Benetton katalógus” -szerű sokszínűségével. Mindenki bátran felvállalja a saját stílusát, az emberek egyediek, színesek, minden élethelyzet, buli, munka ezer fokon pulzál, azt hiszem New Yorkra mondják, hogy a város soha nem alszik, de ez ugyanúgy megállja a helyét Londonban is. Nekem két évre és pár hónapra szólt a bérletem az országban, majd ismét éreztem azt a viszkető érzést a gerincemben, hogy mennem kell. Sokat gondolkodtam, majd végül engedtem az öcsém unszolásának, és átköltöztem Németországba. A kettő között 2013-ban Budapesten töltöttem öt hónapot, egyrészt, hogy kipihenjem Londont és kicsit élvezzem az otthoni forró nyarat (és hogy végre körbebiciklizzem a Balatont), másrészt hogy legalább minimális szintre feltornázzam a német nyelvtudásomat. Anyukám vállalkozásában dolgoztam, és közben igyekeztem mindent, ami hiányzott magamba szívni Magyarországon.

Egyszer egy idegenvezetőtől hallottam, hogy Budapest olyan mint egy idős hölgy, gyertyafénynél mutatkozik meg az igazi szépsége. És valóban, este a Halászbástyáról lenézni a kivilágított városra valami eszméletlen élmény, vagy akár sötétben sétálni az Andrássy úton; az embernek megtelik csodálattal és hálával a szíve, hogy itt született. Nagyon szerettem a pub-kat Londonban, mert valami egészen egyedi hangulatuk van, és szerintem ez ugyanúgy igaz a romkocsmákra is.

Most tulajdonképpen egy dolog hiányzik nagyon otthonról, az pedig a leves. Már tudok főzni, úgyhogy ha majd lesz megfelelő méretű edényem, én is készítek majd többször, de itt Németországban nincs akkora kultúrája, mint nálunk. Vagy valamilyen agyontejszínezett krémlevest esznek, vagy az íze alapján porlevest. Szeretem a krémleveseket is, de a szép sárga forró tyúkhúsleves zöldségekkel és csigatésztával azért nagyon tud hiányozni. Itt még a gulyás sem leves, hanem egy pörköltszerű egytálétel. De ami jó itt a németeknél, hogy a kedvenc ételük a Schnitzel, magyarul rántott hús, amelyet én sem bánok krumplipürével és savanyú uborkával jóízűen megenni.

Most már lassan másfél éve élek Németországban azon belül is Frankfurtban, a harmadik állomásomon. Mind a négy országban tapasztaltam pozitív és negatív dolgokat is. Általánosságban amit nehezen élek meg, hogy egy idő után két világ között rekedtnek érzi magát az ember. Nem vagyok német, máshogy gondolkodom, hiába szeretem őket, egyelőre nem sikerült még -valószínű a folyékony nyelvtudás hiánya miatt- barátságokat kötnöm, az otthoniak pedig messze vannak. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy ennyi év távollét után, vissza tudnék illeszkedni a társadalomba, és nem érezném szűknek az országot, hiszen otthon már mindent elértem amit szerettem volna. Nehéz néha ezt a hontalan érzést megélni, főleg amikor az ember megjegyzéseket kap mindkét oldalról. Londonban történt az ott-tartókodásom elején, hogy a recepción dolgozva egy vendég megkérdezte, hogy Skóciából származom e. Tudvalevő, hogy a skótok nagyon erős tájszólással vagy dialektusban beszélnek, még egy anyanyelvűnek is nehéz megérteni, mit mondanak. Persze nem esett jól, egy nagy tasli volt gyenge lábakon álló önbizalmamnak, de aztán egy kis szomorkodás után már pozítivan láttam a dolgot, hiszen ez a megjegyzés azt jelentette, hogy alapvetően beszélek már annyira jól, hogy nem bevándorlónak néznek, aki még a nyelvvel küzd, hanem egy anyanyelvűnek annak ellenére, hogy fülsértő az akcentusom. Pár napja megismétlődött itt Németországban ugyanez a szituáció, csak most azt kérdezték meg tőlem, hogy esetleg Svájcból jöttem-e.
Azt is meg kell szoknunk, hogy nem mindenki örül annak, sőt talán hangot is ad nem tetszésének, hogy külföldiként az ő országukban élünk, annak ellenére, hogy dolgozunk, és fizetjük a járulékokat.

 

Otthoni oldalról pedig nehéz megélni az olyan megjegyzéseket, hogy:

 

Én is mentem volna, de ÉN nem tudtam volna a szüleimet itthagyni, nekem nem férne bele.”
„Jó, hogy te ennyi mindent megengedhetsz magadnak” vagy

Én nem tudtam volna a Hazámat itthagyni.”

 

Kedves Otthoniak, kérlek, ezeket a mérgező nyilakat tartsátok meg magatoknak, mert mindenki élete más, mindenki másképp érzi boldognak magát.


Ha lehetne, én mindenkinek felírnék receptre legalább fél év külföldön tartózkodást. Tudom nem mindenki teheti meg, csak eljátszom a gondolattal elméletben. Hirtelen ráeszmél az ember, hogy nem Magyarország a világ közepe, mert mindig az az ország ahol éppen tartózkodik, kérdezz csak meg egy helyit. Minél távolabb kerülünk a hazánktól annál inkább látható, hogy mennyire kicsik vagyunk, Brazíliából nézve még Európa is egész jelentéktelen. Mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy a leendő gyermekeimhez ne magyarul beszéljek, vagy hogy ne ismertessem meg velük a kultúránkat. Azt hiszem, ebben a helyzetben is elmondható, hogyha mi rendben vagyunk magunkkal, akkor bárhol megtalálhatjuk a boldogságunkat.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://frankfurtimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr757409040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GizilányaJudy 2015.05.01. 07:32:27

Nagyon jó volt egy olyan bejegyzést olvasni,ami nem Magyarországot szapulja.Nincs tele a bezzzzeg......itt így,bezzzzeg ott úgy...megjegyzésekkel.
Persz az igazsághoz tartozik az is,hogy innen nézve valóban könnyebbnek tűnik a "kinti" élet,leginkább amiatt,hogy ha dolgozol rendesen,nincs mesterségesen megnehezítve az érvényesülésed.
Mindenesetre gratulálok az írásodhoz!!!!!!!

gabuschka 2015.05.01. 20:03:59

@GizilányaJudy: Köszönöm! Igyekeztem egy más szemszögből bemutatni ezt a fajta életet. Valóban néha könnyebbnek tűnik az élet a másik oldalon. :-) Mindegy melyik oldalon vagy.

nemszólokmégegyszer 2015.05.03. 08:22:43

Jót írtál megint, tele érdekességgel. A nyelvtudásról meg annyit, hogy hét év angol tanulás után /magyar oktatókkal azért nem az igazi/, öt év közszolgálat után végre kipróbálhattam magam. 2 brit fickó /egy medve méretű skót, meg egy 160 cm-es walesi/ tartott egyhetes oktatást. Szegény tolmács az okítás végeztével hülyét kapott, mert 30 ember ostromolta őt, és rajta keresztül a 2 britet. /Mondjuk az előadást a szakmaiság miatt minden ötödik kanyarban értettem, így jó, hogy volt tolmács, csak ő meg a magyar szakzsargont nem ismerte, ezért "kellett egy magyar-magyar tolmács" is./ A szabadidőben én direktben kommunikáltam a két fickóval, még viccet is meséltünk egymásnak. Roppant büszke voltam magamra, és megcsináltam az overkillt, megkérdeztem, hogy mennyire értik amit mondok, mi a véleményük a nyelvtudásomról. Erre a skót közölte, hogy mindenesetre jobban, mint egy tíz éve Londonban élő pandzsábi taxis. Mellbe vágott, de miután beleittam a sörömbe, úgy döntöttem, hogy dicséretnek fogom fel. De onnantól azért szerényebben kommunikáltam velük direktben.

gabuschka 2015.05.03. 20:37:11

@nemszólokmégegyszer: Azért a válasz amit kaptál igencsak bunkó volt. Nem azt várja az ember, hogy össze-vissza dicsérjenek, de azt is válaszolhatta volna a kérdésedre, hogy egész jól beszélsz, főleg annak ellenére, hogy nem használod a nyelvet minden nap. Máris jobban érezted volna magad. Azt figyeltem meg az angol anyanyelvű embereknél, hogy teljesen természetesnek veszik, hogy őket mindenhol megértik, nem is gondolnak bele, hogy akár egy alap szinten beszélni egy nyelvet mennyi munkával jár. Persze itt is vannak kivételek. Szerencse, hogy azért nem vették el a kedved teljesen a tanulástól, és nyugodtan teszteld amit tudsz minden szembejövő külföldin, a legtöbben segítőkészek.

nemszólokmégegyszer 2015.05.04. 05:36:00

Bármelyik amerikai vagy angol filmben bárhová keveredik a főhős, természetes, hogy megértik, és mindenki beszél angolul. Legyen az Tibet, Argentína vagy Bosznia, stb. Nekik ez így természetes. Teszek rá. :-) Én meg a világ egyik legszebb, legritkább, legnehezebb nyelvét beszélem. És bókolni, hízelegni, meg káromkodni is válogatottan is többféleképp tudok, mint angol vagy amerikai. /Az utóbbi náluk fuck oszt kifújt. Ha hallanák, meg értenék amikor a vacsorás tálcámmal, meg a kedvenc sörömmel a kezemben megbotlom a küszöbben és elterülök. Akkorára nyílna szemük, mint egy svájci zsebóra. :-) /

gabuschka 2015.05.04. 21:32:44

@nemszólokmégegyszer: :-))))) Főleg ha a kislábujjadat is beütöd közben. :-)

nemszólokmégegyszer 2015.05.05. 09:15:36

Most olvastam ezt a blogot /eddig nem, mert egyelőre nem érint az Amazon/, a mostani tárgya erősen rímel arra, amiről már csevegtünk. Emlékszel még? A táplálkozási/étkezési (nem ugyanaz) szokások/ főzőcskézés. Ez a cikk jó, érdekes volt. Te viszont "háziasszonyként", városjáró külföldiként, félig-meddig szakmabeliként sokkal jobbat /akár sorozatot is/ tudnál írni /hiszen ismered a magyar, az angol és a német konyhát is, akár össze is vethetnéd/. Ezt direkt Neked lőttem. :-) amazonian.blog.hu/2015/05/04/34_igy_nez_ki_az_amazon_menza

2015.05.06. 19:53:32

Sziamia blogszomszédasszony:-)

Már akkor elolvastam ezt a bejegyzést, mikor épphogy csak kitetted.
Próbáltam nagyon szigorú szemmel nézni, és keresgélni, hogy mégis mibe lehetne belekötni, hogy jaaaj...egész jó, csak itt meg ott még jobban domborítsad ki a hazaszereteted, amott meg vegyél vissza belőle, ja de inkább mégse...

Aztán elolvastam másnap és harmadnap, és most még egyszer, és rájöttem, hogy ez a poszt pont attól lett tökéletes, hogy a szokásos őszinte, közvetlen, gördülékeny stílusoddal íródott, mindenféle erőlködés nélkül. Úgyhogy ezen nem kell sem tuningolni, sem elvenni belőle semmit, mert megint az a nagy helyzet, hogy remek bejegyzést készítettél a mi nagy-nagy örömünkre.
A változatosság kedvéért tényleg fanyaloghatnék már, de egyrészt az fanyaloghatna jogosan, aki Nálad jobban ír, másrészt most micsinájjak, ha egyszer őszintén rajongom a blogodért?

Olvasom tovább. Ennyi.

gabuschka 2015.05.07. 17:45:22

@nemszólokmégegyszer: Tetszik a blog amit belinkeltél, már beleolvastam, köszi a tippet.
Igen, emlékszem, hogy beszéltünk a különböző konyhákról, már gondolkodom is a témán, de egyelőre nem állt még össze egy bejegyzéssé. Amúgy meg a német konyháról az a felületes véleményem, hogy "összelopkodták" maguknak az ételeket a környező országokból, főleg tőlünk. Nekem ez a Schnitzel téma is gyanús, majd rákeresek hogy nem véletlenül a rántott hús létezett-e előbb. :-)
A témafelvetést jónak találom, úgyhogy gondolkodom rajta!

gabuschka 2015.05.07. 17:52:41

@Petra01: Micsoda szívmelengető megjegyzéseket írsz nekem, ha nem tudnám, hogy nem ért a számítógéphez, azt hinném, hogy a nagymamám blogol Petra01 név alatt. :-) Köszönöm! Örülök, hogy tetszik az új dizájn, nekem is nagyon, pont ilyet kerestem, és lám, lett egy új elérhető sablon. :-)

Köszönöm, hogy ennyi figyelmet szenteltél az írásnak, örülök, hogy tetszett, lassan kikerül majd a blogra, így meglátjuk milyen fogadtatásra lel. Ja és mindenáron nem kell fanyalognod. :-) Mit tehetünk ha egyszerűen tetszik. :D

Utóirat: Már én is szívesen olvasnék a Szomszédasszonyomról!

nemszólokmégegyszer 2015.05.09. 10:15:18

@gabuschka: Örülök neki, hogy legalább elgondolkoztat az ötlet. Mert itt azért még működnek a sztereotípiák, mint: párizsi felvágott, párizsi szelet, FRANKFURTI leves, brassói aprópecsenye, stb. amitől egy helybelit a hideg rázna egy hétig. Mondjuk én mindet szeretem /a párizsit gyerek korom óta, mert vagy az volt és megfizethető volt, vagy túrista, amit ünnepnapokon ettünk vagy pick szalámi, az elérhetetlen, mint egy halivúdi csillag a prolinak./ Nem kell egyből blogba tolnod /ezt mondtam már más ismerősömnek is/, a tatár nem hajt, írd szövegszerkesztőbe, így kiegészítheted, átformálhatod, javíthatod. És amikor úgy érzed, hogy na most kész, ennél jobb már nem lesz, akkor bedobod. Tudom, hogy így is hosszú időbe kerül, sok mindentől elvon, de hátha bejön. :-)

gabuschka 2015.05.11. 10:06:15

@nemszólokmégegyszer: Érdekes, a friss vajas zsemle párizsival, paradicsommal nekem is az egyik kedvencem. :-)

Szerző

Címkék

18+ (1) advent (3) Albufeira (1) Algarve (1) amszterdam (1) anyós (2) asztrológia (1) babanaplo (4) babysitter (1) barat (1) bicikli (1) blog (33) brazíl (1) Brazília (4) Budapest (1) BurgEltz (1) célok (1) cipő (1) Corcovado (1) diszneb (3) Drágám (18) dsds (1) egyetem (1) egyperces (23) eljegyzés (2) emberek (2) emlékek (1) énblog (24) esküvő (4) ételek (5) étterem (2) Faro (1) felhívás (1) felolvasás (2) fesztiválok (1) filmek (2) fodrasz (1) fogyokura (3) fokhagyma (2) Frankfurt (30) frankfurt (4) gaszto (1) generációk (3) gyerekvállalás (4) halaadas (1) hetiinstagram (11) Hetinsta (1) hetinsta (10) hétköznapok (1) hotel (14) Igoat (2) INFJ (2) info (2) Instagram (2) interju (13) Introvertált (2) introvertáltkihívás (1) iroda (2) ismerkedés (1) Janikovszky (2) JanikovszkyÉva (1) játék (1) joga (2) karácsony (4) karácsonyivásár (1) kastély (1) kávézók (1) kecske (1) képek (1) kérdőiv (10) kétkeréken (1) kiállítás (2) kikicsoda (2) kínai asztrológia (1) klinika (5) kollégák (2) költözés (2) kritika (1) kultúra (5) kupi (2) lackfijanos (1) látnivalók (13) leg (12) leggings (1) levendula (1) lista (24) Lohrberg (1) Loulé (1) magyar (4) Magyarország (3) magyaros (1) meditáciò (2) meditálók (1) menüterv (1) mindennapok (4) motivációslevél (2) munka (26) munkahely (3) munkakereses (11) nászút (1) német (1) németegység (1) németek (30) Németország (47) Neuschwanstein (1) nézelődöm (18) nyaralás (12) nyelv (3) nyelviskola (2) nyelvtanulás (4) Olaszország (1) orvosnál (5) párkapcsolat (9) parkoló (1) párválasztás (7) phuket (1) Portugália (2) praktikus (1) probanap (1) programok (1) Quarteira (2) recepciósok (1) recept (3) reggeli (2) rend (1) Rio de Janeiro (1) Róma (1) sarkosvelemeny (12) Schwangau (1) Schweinehund (1) Skyline (1) sport (1) Stáblista (2) Strasbourg (1) süti (2) szálloda (2) szauna (2) személyes (5) szerelem (3) szilveszter (3) szingli (3) színház (1) szomszédok (1) szórakozás (2) sztorizgatás (7) tábor (2) TagderEinheit (1) tanulás (3) tengerpart (5) terhesség (11) tévé (3) Tihany (1) tüntetés (1) uszoda (1) útinaplók (13) vacsora (1) Valentinnap (3) városnézés (17) vásárlás (1) vendégek (13) Vipassana (2) virsli (2) vlog (2) wg (3) zene (2) Címkefelhő

Hozzászólások