Személyes blog, mindennapok és sztorizgatás. Mesék Frankfurtból.

A kollégák gyöngye

A Disznebem röhög a mancsába, mert nemhogy kordába nem tartottam, de az elmúlt pár hétben teljesen átvette a vezető szerepet az életem irányításában. Dolgozom, járok az iskolába, megcsinálom a házifeladatot, utána meg nyomkodom az internetet, mert addig sem azon gondolkodom, hogy minek is jöttem Németországba. (Erről majd később). Pár napja volt egy mélypontom, de ma elhatároztam, hogy a hajamnál fogva kihúzom magam, és e cél elérése végett, első feladatként leteszem a kis valagamat a székemre, megnyitom a blogomat és elmesélem most koncepció nélkül, hogy, hogy és mint telnek a napjaim. Először az jutott eszembe, hogy ma munka után felmarkolom a laptopomat, és elsétálok abba a cuki kis kávézóba, ahol Rhildékkal voltam pár hete, mert az valószínűleg segít, hogy nem az itthoni megszokott környezetemben vagyok. Aztán lebeszéltem magam, mert muszáj azt a nadrágszíjat összehúzni, így feltettem a kérdést magamnak, hogy minek költsek el 10 Eurót egy kávéra és egy süteményre, mert az ziher, hogyha süti van, és persze, hogy van, nem is akármilyen, házilag sütött, és negyed tepsinyi szeletekben mérik az adagot, szóval ha van, akkor veszek is. Megkímélve magam ettől, inkább bementem hazafelé a boltba, és vettem egy csomag Nesquick kakaót, tej pont van otthon, ja meg egy tábla Milkát is, mert kell az energia az íráshoz. Így, én a közgazdász kiszámoltam, hogy most három euróért egy hónapig vedelhetem a forró kakaómat! Nem is voltam rest, hazajöttem, feltettem a tejet forrni, belekanalaztam olyan 5 púpozott kanállal a bögrémbe, nyakon öntöttem a forró tejjel, majd még tettem bele két kanál kakaót, mert kicsit sápadt volt, utána letakarítottam a gázról a tejet, felvakartam a kozmát a lábos aljáról, majd most vidáman szürcsölöm a remekemet. Azt hiszem csinálok még egyet. Folyt köv. Visszatértem, bár nektek, gondolom az sem tűnt volna fel, ha elhallgatom ezt az infot. Nekem már annál inkább, mert már kicsit fáj tőle a hasam, de kemény vagyok, és megiszom.

 

Az egyik kolléganőm, akit igazából nem szeretek, vagyis ezt sem mondanám, mert sokszor elszórakozok rajta, de általában sokat és hülyeségeket beszél, és úgy néz ki, mint a Grú című meséből a Minionok amikor valami szert beadnak nekik és megőrülnek. Akiknek esetleg kimaradt volna ez a remekmű, íme:

Despicable Me 2 exclusive DVD clip

Lehet túlzásnak érzitek, de Tojpival amikor ő is találkozott vele, egyszerre ugrott be, hogy te jó ég, ez a nő tisztára így néz ki, még a haja is ilyen hosszú, csak egyenes, amikor nevet meg ekkorára tátja a száját, és a fogai is hasonlóak. Szóval igazából a bőrszínét leszámítva tisztára így néz ki. Igazából akkor vagyunk jóban, amikor megdicsérem, hogy milyen szépen csillog ma a haja, vagy ha mondd valamit, akkor gratulálok, hogy micsoda jó ötlet, szóval, mondjuk ki, hogyha egy nyaller (nyelvújító barátnőm szóalkotása, ezennel beemelve az aktív szókincsembe, köszönöm) vagyok, akkor jól elvagyunk, hagyom, hogy az értelmetlen sztorijait elmesélje, és ráhagyom amit magyaráz, akkor nincs baj. Akkor szoktunk összekapni, ha mondjuk unatkozik, vagy rátör az oktathatnék, és koslat utánam mint egy Minion (lásd illusztráció) és még azt is kijavítja, hogy hogyan törlöm le az asztalt. Na ilyenkorra szokott elfogyni a türelmem, és kedvesen megkérem, hogy hagyjon békén, talán egy asztalt még le tudok törölni csíkmentesre. De alapvetően ő a fő nyaller, legutóbb rákényszerített, hogy a teli bár kellős közepén énekeljük el az egyik vendégnek a Happy Birthday című dalt, miközben a kezében a  süteményekből összeeszkábált tortát tartotta az égő gyertyákkal, majd amikor a szülinapos Vendég kívánt és elfújta, még meg is tapsoltuk. Szóval az ilyen és ehhez hasonló akciói miatt, ha vele dolgozom, mindig megnyílik a vendégek pénztárcája, és irigynek nem irigy, megosztjuk a borravalót, úgyhogy általában hagyom, hogy ő legyen a Hercegkisasszony, aki vendégről vendégre száll, nonszensz hülyeségeket beszél, vihog mint egy bolond, én meg ládát cipelek, pakolok, koszos tányért szedek össze, és poharakat törölgetek. Mindenki csinálja amihez ért. A nyallerság mellett a másik idegesítő tulajdonsága, hogy úgy tud lealázni két mondattal, hogy először észre sem veszed, majd utólag kapcsolsz, de igazából még haragudni sem tudsz rá, mert valahogy inkább sajnálod, hogy ennyire nem érzi, hogy mit lehet mondani egy embernek vagy sem.

Az egyik ilyen eset még a a munkába állásom után volt nem sokkal. Mielőtt eljöttem Londonból, a munkahelyemről kapott jutalom vásárlási utalványból, meg a egy rakás pénzből megvettem életem első dizájner táskáját, amit azóta is imádok, és azt vallom, hogy nem érdemes olcsó táskát venni, mert nagyon hamar tönkremegy, meg nekem a kedvem is mindig jobb lesz, amikor a kicsike fityeg a vállamon. Szóval ez egy búcsúajándék volt, drága volt, átszámítva 60-70 ezer forint, de igazából egy egyszerű bőrből készült táska is majd 50 ezer forint, tehát a saját kategóriájában nem volt vészes. Egy számomra nagyon kedves és fontos darab, mindenki tudja milyen érzés egy olyan dolgot birtokolni, amire már nagyon régóta vágyott. Szóval a Minion betámadta a kicsikémet. Megint valami se vége se hossza sztorit mesélt a régi életéről, amikor még Londonban élt és gazdag férje volt, akinek saját bárja volt (ez a második sztori szempontjából fontos), és magyarázta, hogy akkor még volt pénze Gucci-ra meg társaira, de most nincs, így másolatot sem vesz, mert az mennyire ciki már, hát igen, mondjuk azt én sem bánom, hogy már leáldozóban van a hamis Louis Vuitton táskák divatjának, szóval egy másolat ciki, és szerinte akinek nincs pénze, az vegyen Michael Kors táskát (a Kicsikém!!). Na itt nyeltem egyet, hogy most ezt kommenteljem-e le, hogy de nekem olyan táskám van, mi a baj vele, majd dőljek hátra és élvezzem a műsort, hogy hogyan magyarázza ki a szitut, hogy azt nem is úgy értette, de arany szívem van, így csak magamban kuncogtam, hogy minden viszonyítás és nézőpont kérdése, kinek mi mit jelent. A másik eset a héten történt, egyik nap együtt dolgoztunk, majd este mielőtt végeztem, mondtam, hogy jövök holnap is, de nem a bárba, hanem a szálloda éttermébe reggeliztetni, mert vállaltam extra munkát, hogy jobban kijöjjek a pénzemből. Erre mondja, hogy nem ide kéne jönnöm, hanem jelentkezzek bárokba meg klubokba belépőszedő hosstessnek, mert ilyen helyekre mindig olyan embert keresnek, aki feltűnő. És a németek szeretik a magas embereket (mondjuk ők is azok), és mivel én is az vagyok, biztos felvennének, mert csinos, szép lányt bárhol lehet találni, de magasat nem. És amikor a férjének bárja volt, oda nem szerettek csinosat felvenni, mert az csak flörtölt a pénzes vendégekkel, inkább érdekes nőket alkalmaztak, mint például amilyen én is vagyok. Khm. Anyukád jól van? Szóval én tudom, hogy ez az ő kitekert módján egy hasznos tanács és bók volt, de akkor is kicsit pilláztam, hogy akkor most ez azt jelenti, hogy egy dekoratív és magas (victoriasecretmodell) nő vagyok, akiből nincs sok, vagy egy Godzillába oltott Szörnyella, aki annyira érdekes, hogy már szép, és aki méretei révén egyben ellátja a hely örző-védő-, kidobó- és hostess szolgálatait is. De úgy döntöttem nem sértődök meg, mert észrevettem, hogy némelyik ázsiai embert annyira zavarja, hogy kicsik mellettem, hogy ilyen fura szurka-piszka megjegyzéseik vannak. Londonban Csőrike, a filippin nő (olyan csőrszerű volt szája) volt ilyen mosolyogva beszólogatós, mindig vakartam a nem létező szakállamat, hogy amit mondott, azt egyáltalán miért mondta, és hogy értette.
A rossz kedvem egyik oka az volt, hogy mivel Minion megbetegedett, így helyette a héten két némettel dolgoztam. El tudjátok képzelni, hogy milyen jó volt, hogyha örültem, amikor kiderült, hogy Minion meggyógyult és jön vissza. A németek kitartását, szorgalmát, gyorsaságát és hatékonyságát a legjobb messziről csodálni, mert minél közelebb kerülsz hozzájuk, annál inkább úgy érzed, hogy Mikrobival dolgozol együtt. Vagy az Ötösrobottal. Ja bocs nem, neki volt humorérzéke.

robot

Szóval én nem állítom, hogy minden német ilyen, eddig csak azok voltak, akikkel találkoztam. Mindent baromi gyorsan akarnak megcsinálni, ha munka van, akkor minden mást kikapcsolnak, csak a schnell, schnell megy, ezt hajtogatják saját maguknak, mint egy perverz mantrát, nincs mókázás, nincs mosoly, és csak a legszükségesebb kommunikáció. Úgyhogy eléggé magamba roskadtam, hirtelen nem tudtam, hogy miért is tanulok németet, és minek is jöttem ide, mert mindenki azt mondja nekem, hogy csak tanuljam meg jól a nyelvet és akkor lehet majd másik munkám is. Alig várom, majd akkor mehetek valami német tulajdonú csitti-fitti céghez, ahol majd néma csendben dolgozunk gúnár fejjel mint egy könyvtárban, és majd még örülnöm is kell neki. Lehet ám, ez csak a beintegrálódási folyamat eleje, és még az ellenállási szakaszban vagyok. Most úgy érzem, hogy a magyarokon kívül az összes nép idegesítő. Bár ez sem teljesen igaz, mert az elmúlt két napban az étteremben dolgoztam, és ott szinte csak románok és bolgárok dolgoznak, és nagyon jól éreztem magam, csomót viccelődtünk, persze közülük sem mindenkivel, de azért a többség nyitott a mókázásra. Amikor sok a munka persze csináljuk, de azért belefér egy mosoly, egy nyelvnyújtogatás, egy kis éneklés a konyhában, szóval olyan dolgok, amitől a monoton munkavégzés kicsit elviselhetőbbé válik. Itt is van pár német, azok meg általában be vannak feszülve. Az egyik vendég kért forró csokit a kancsós asztalra kirakott kávé helyett, így szépen elsuhantam és megcsináltam, és mivel tempósan dolgozunk, így visszafelé menet egy kézben tartottam a csészealjat rajta az itallal, a másikkal meg támasztottam a bögre fülét, hogy tudjak majdhogynem szaladni, és gondoltam majd a vendég közelében felveszem a csinos inas fejet és egy kézzel, méltóságteljesen ráegyensúlyozom az asztalra. Ám az egyik német elcsípett, egyik kézzel megfogta az alátétet, a másikkal átrendezte a kezemet, hogy nem így fogjuk azt a csészét, hanem egy kézben. De mindezt olyan robotos indulatos hangon. Még meg is sértődhettem volna, de már lepereg és értem, hogy mi volt a célja, hogy tökéletes legyek, de mivel mindössze 4 hónapja vagyok pincérnő, még nincs az ujjaimban a szakma, és mérlegeltem, hogy talán két kézzel szervírozni a kakaót kevésbé kellemetlen a vendégnek mintha a nyakába önteném a nedűt. Hát csupa móka és kacagás az élet itt. Tojpi szerint az lehet a baj, hogy én is zárkózott vagyok, (lehet robot is) és két zárkózott embernek nehéz megnyílni egymás felé és szerinte nekem kéne mókáznom. Próbálkozom, például elmesélem mi történt velem, meg megmutattam az egyiknek, hogy melyik pasi tetszik, de valahogy nem vagyok velük egy hullámhosszon. Annak viszont örülök, hogy ennyi románnal és bolgárral ismerkedek itt meg. Legalább még néhány alaptalan előítéletet romboltam le magamban. A románok például kifejezetten kedvesek, és viccesek, bulik alkalmával meg ők azok, akik a rúdon pörögnek, majd sugárban hánynak. Az újdonsült barátnőm, Bobi pedig bolgár, és olyan mintha egy országból jöttünk volna. De az is lehet, hogy hiába mi már pont nem a Balkánhoz tartozunk földrajzilag, kultúrában és szokásokban mégis közelebb állunk hozzájuk mint Nyugat-Európához. Vagy lehet mi vagyunk a félvér gyerekek, akik a Balkánon túl európaiak, Európában meg túl barbárok. De ezért vagyunk mi ilyen szuperek, mindenhol megálljuk a helyünket, a németek szeretik a magyarokat, viszont mi megértjük a déli népeket is.

 

 

Képek: family-room.ew.com, http://www.filmuniverzum.com/

A bejegyzés trackback címe:

https://frankfurtimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr826877877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Szerző

Címkék

18+ (1) advent (3) Albufeira (1) Algarve (1) amszterdam (1) anyós (2) asztrológia (1) babanaplo (4) babysitter (1) barat (1) bicikli (1) blog (33) brazíl (1) Brazília (4) Budapest (1) BurgEltz (1) célok (1) cipő (1) Corcovado (1) diszneb (3) Drágám (18) dsds (1) egyetem (1) egyperces (23) eljegyzés (2) emberek (2) emlékek (1) énblog (24) esküvő (4) ételek (5) étterem (2) Faro (1) felhívás (1) felolvasás (2) fesztiválok (1) filmek (2) fodrasz (1) fogyokura (3) fokhagyma (2) Frankfurt (30) frankfurt (4) gaszto (1) generációk (3) gyerekvállalás (4) halaadas (1) hetiinstagram (11) Hetinsta (1) hetinsta (10) hétköznapok (1) hotel (14) Igoat (2) INFJ (2) info (2) Instagram (2) interju (13) Introvertált (2) introvertáltkihívás (1) iroda (2) ismerkedés (1) Janikovszky (2) JanikovszkyÉva (1) játék (1) joga (2) karácsony (4) karácsonyivásár (1) kastély (1) kávézók (1) kecske (1) képek (1) kérdőiv (10) kétkeréken (1) kiállítás (2) kikicsoda (2) kínai asztrológia (1) klinika (5) kollégák (2) költözés (2) kritika (1) kultúra (5) kupi (2) lackfijanos (1) látnivalók (13) leg (12) leggings (1) levendula (1) lista (24) Lohrberg (1) Loulé (1) magyar (4) Magyarország (3) magyaros (1) meditáciò (2) meditálók (1) menüterv (1) mindennapok (4) motivációslevél (2) munka (26) munkahely (3) munkakereses (11) nászút (1) német (1) németegység (1) németek (30) Németország (47) Neuschwanstein (1) nézelődöm (18) nyaralás (12) nyelv (3) nyelviskola (2) nyelvtanulás (4) Olaszország (1) orvosnál (5) párkapcsolat (9) parkoló (1) párválasztás (7) phuket (1) Portugália (2) praktikus (1) probanap (1) programok (1) Quarteira (2) recepciósok (1) recept (3) reggeli (2) rend (1) Rio de Janeiro (1) Róma (1) sarkosvelemeny (12) Schwangau (1) Schweinehund (1) Skyline (1) sport (1) Stáblista (2) Strasbourg (1) süti (2) szálloda (2) szauna (2) személyes (5) szerelem (3) szilveszter (3) szingli (3) színház (1) szomszédok (1) szórakozás (2) sztorizgatás (7) tábor (2) TagderEinheit (1) tanulás (3) tengerpart (5) terhesség (11) tévé (3) Tihany (1) tüntetés (1) uszoda (1) útinaplók (13) vacsora (1) Valentinnap (3) városnézés (17) vásárlás (1) vendégek (13) Vipassana (2) virsli (2) vlog (2) wg (3) zene (2) Címkefelhő

Hozzászólások