Frankfurti mesék

Nászút Londonban

Nászút Londonban

By: gabuschka 2016. február 16.

camden.jpgMielőtt belekezdek ebbe a bejegyzésbe, tartozom egy helyreigazítással. Biztos találkoztatok már azzal a jelenséggel, amikor egyes magazinok, több oldalon keresztül taglalnak egy témát, hírt, pletykát, óriási hangzatos címekkel, piros keretes írásokkal tarkítva beszélnek mondjuk arról hogy xy megcsalta, elhagyta, meghízott, azt mondta, hogy.. satöbbi, amelyről hamar kiderül, hogy csak kacsa volt, ezért a neves magazin helyreigazítást kell, hogy közöljön. Többnyire míg a "hír" négy oldalon kürtölte világgá a szörnyűséget, addig a helyreigazítás csak valami apró mellékes megjegyzésként szerepel az utolsó oldalon, valamikor három héttel az eredeti cikk megjelenése után, amikor már amúgy sem emlékszik senki semmire. Írtam a babás update posztban, hogy ha sokáig dolgozom, akkor el kell tekintenem az esti tévézéstől, internetezéstől, olvasástól, mert a hiperérzékeny párom akkor nem tud aludni. Valójában ez úgy néz ki, hogy a hazaérkezésem után még nyugodtan borozhatok, tévézhetek, telefonozhatok egy órát, de úgy egy-fél kettő felé már el szokta a Drágám unni a dolgot, hogy most már igazán aludhatnánk, mert ő kel négy óra múlva. Tehát nem zár be a sötétkamrába, sőt a szoba sötétjét sem kell néznem, de míg én vígan fent lennék kettőig, érthető módon ő nem igazán. Ennyi lett volna, mostmár jobban érzem magam, sőt ugyanakkora betűvel írtam.

Vannak olyan témák, és leendő bejegyzések amelyeknél mindig azt hiszem a megírásuk előtt, hogy egy fél óra alatt összeállítom, vagy legalábbis gördülékenyen pötyörészem ide az anyagot. Ilyen például a Frankfurtos városnézős bejegyzésem második fele is, amely minden alkalommal némán emlékeztet a lustaságomra, amikor belépek a blogom oldalára és megpillantom mint egyedüli vázlatként árválkodó bejegyzést. Ígérem idén megírom. Tizenegy hónap alatt csak megszáll az ihlet végre. A másik ilyen posztom a nászutas, ezért lehet most jól kiszúrom a szemeteket egy összecsapott bejegyzéssel, de valahogy nem akar összeállni az az öt nap egy csinos és frappáns anyaggá. Aztán egyik éjjel megvilágosodtam. Azért nem, mert én arról akartam írni, ahogy a Picadilly-n fényképeszkedtünk, meg, hogy elrángattam a Drágámat a Tate Modern-be, mert egy új vászontáskát akartam venni (A Tate Modern egy múzeum egyébként, de nagyon szeretem a múzeumok ajándékboltjait); holott az egész utazást inkább egy érzelmi hullámvasútként éltem meg, és ehhez képest eltörpült a Big Ben tornyának látványa a Trafalgar Square-ről. Ígérem, ezután a bejegyzés után egy ideig leállok ezekkel a nyüszörgős, elemzős írásokkal, mert már saját magamat idegesítem vele, de ezt még le kellett írnom.

Igen, jól sejted. Már megint egy érzelgős, az életemet elemzős bejegyzés következik, de nem tehetek róla, a város hívta elő belőlem. Mielőtt belevágok a hardcore önelemzésbe, egy bekezdés erejéig elmesélem miért is utaztunk Londonba.

Előzmények, miért éppen London?

piccadilly.jpgAzt kell mondjam, hogy Londont választani úticélnak a legjobb és a legrosszabb döntés is volt egyben. Eredetileg Dubai-ba szerettünk volna menni, mint viszonylag közeli úticél, ahol meleg  van, és Németországból egészen olcsó csomagajánlatokkal (repülő, transzfer, szálloda) elérhető. Már éppen lefoglalni készültünk, amikor belémhasított a felismerés, hogy az útlevelem februárban le fog járni, így muszáj Európán belül maradnunk. Felcsaptuk a (gugl) térképet, hátha keletkezett az elmúlt időszakban egy meleg, egyenlítőhöz közeli európai ország, csak a mi figyelmünket kerülte el. Sajnos nem, így a legdélebbi szóba jöhető nyaralási helyszín a Kanári-szigetek, ahol még januárban is 20 fok van. Valójában el kell mondjam, hogy létezik még egy sziget, Reunion a neve, francia tartomány, és Afrika déli részével van egy vonalban, közel Madagaszkárhoz, így ott biztosan álomnyaralásunk lehetett volna, de egy hétből nem akartunk két teljes napot repüléssel tölteni, meg az esküvő megfinanszírozása után egy ekkora nyaralás nem is fért volna bele.
Szép lassan körvonalazódott, hogy mit nem szeretnék, például egy szigeten lődörögni hét napot úgy, hogy strandolni nem lehet, a Drágám nem most akart megtanulni síelni sem, valamint az útlevelem miatt nem hagyhattuk el Európát, így arra jutottunk hogy akkor menjünk Londonba. Mindketten éltünk ott korábban, és szerettünk volna már visszamenni látogatóba. A repülőjegyek nem voltak drágák, dolgozói áron foglaltam szállást az egyik testvérszállodában, így nagyon okos döntésnek tűnt elsőre. 

Frankfurti tervez, londoni tesz rá magasról

Amit én imádok a németekben, az az, hogy mindent megterveznek. A jövő évi szabadság megtervezése már előző év októberében, egy buli, "spontán" összejövetel két-három héttel előre való leszervezése lehet, hogy elsőre túlzásnak tűnik, de én nagyon hamar otthonra leltem ebben az új kocka világban.

(Látnotok kellene a kis naptáromat, az egyik legkedvesebb kikapcsolódásom, amikor tennivaló listát írok magamnak, vagy a nyaralás egyes napjait tervezem meg, vagy amikor hazalátogatok, előre beírogatom, hogy kivel mikor találkozom, vagy hogy mikor megyek fodrászhoz, mikor és mit fogok sportolni a héten, vagy hogy melyik nagyvolumenű szortírozós feladatomat fogom az adott héten befejezni.)

Azt már csak mellékesem jegyzem meg, hogy a Drágám, annak ellenére, hogy neki valódi német gyökerei vannak, sőt habár Brazíliában, de egy német családban és mikroközösségben nőtt fel, semmilyen hajlandóságot nem mutat, hogy bekapcsolódjon a hobbimba. Nem egyszer akartam tincsenként kitépni a hajam, mert nem volt hajlandó legalább két hetet az éves szabadságunkból megtervezni, hiába mondtam, hogy a munkahelyemen kell leadnom. Azzal érvelt vállvonogatva, hogy az még sok idő, nem tudja megmondani mikor akar nyaralni.

Mivel az unokatestvérem és néhány kedves barátom Londonban él, sőt a Drágámnak is vannak még onnan barátai, egyértelmű volt, hogy ebben az öt napban nem csak turbékolni fogunk, hanem találkozunk néhány ismerőssel. 
tube.jpgÉpp ezért, három héttel az utazás előtt már írtam az ismerősöknek, hogy juhé, jövünk, hozzunk össze egy találkozót. Gondoltam mindenkinek szólok időben. A barátok közül egy valaki írt vissza, a többiek csak "láttamozták" az üzenetemet. Ezen annyira felhergeltem magam, hogy azon nyomban törölni akartam minden érintett ignorálót az életemből, de szerencsére a Drágám leállított, hogy azért ennyire nem kell szélsőségesnek lenni, én jelentkeztem, ha akarnak találkoznak, ha akarnak nem. Néha szeretnék én is könnyedebb lenni. Az öcsém is mondta, hogy ugyan ne mérgelődjek, Londonban más tempóban folyik az élet mint itt a vidéki kisváros hangulatát idéző Frankfurtban (erős túlzás, de Budapest és London után Frankfurt olyan mint egy helyes kis község). Persze tudom, de nekem Londonban is mindig volt valahogy időm, hogy válaszoljak az üzenetekre, ha nem is rögtön de egy napon belül biztosan. Egyszer felejtettem el válaszolni, amikor egy kedves barátnőm Frankfurt közelébe látogatott Dubaiból, írt, hogy találkozzunk, én meg valahogy a sok munka és tennivaló között csak elolvastam, magamban örültem, eldöndöttem, hogy mindjárt válaszolok, de aztán elfelejtettem, és egy hónap múlva találtam meg a bejövő üzenetek között, hogy nem is válaszoltam. (Bocsi Zsuzsi még egyszer!) Mivel eszembe jutott, hogy én, a tévedhetetlen is megbotolhatok, így adtam még egy esélyt a lányoknak, írtam, hogy szervezzünk meg egy napot előre, így egy pénteki pub-ozást foglaltunk be magunknak. 
Míg itt Frankfurtban sokszor panaszkodom, hogy nincs olyan barátom, vagy ismerősöm, akivel úgy igazán szívesen elbeszélgetnék, Londonban inkább az volt néha a probléma, hogy túl sok volt, és nem tudtam mindenkire időt szakítani. Az öt napunk optimális kihasználása érdekében akartam mindent előre leszervezni, hogy egymásra, és a barátokra is jusson időnk. Érdekes volt a barátaival találkozni, egy régi cimborájával meg annak a (semmirekellő) feleségével egy egész estét töltöttünk el. Egy argentín éttermet ajánlottak, helyes kis hely volt London egyik külső kerületében. Alapvetően jól éreztem magam a házaspárral, a feleséget csak azért hívtam magamban semmirekellőnek, mert semmit nem csinál egész álló nap. A pár is brazil, sőt annak ellenére, hogy Londonban találkoztak a Drágámmal, kiderült, hogy mindannyian egy kis brazil faluból számaznak, de gyerekként soha nem találkoztak. A pár tizenkét éve él Nagy-Britanniában, tíz éve Londonban, először csak egy nyárra akartak jönni kicsit dolgozni, utazni (a férjnek is van német útlevele), de aztán itt ragadtak. Nagyon aranyosak, kedvesek, barátságosak -mint általában a brazilok- ám engem borzasztóan irritált, hogy a nő egész nap a haját fésülgeti otthon. Volt egy gokartos balesete pár éve, azóta is jár gyógytornára, már amikor nem lusta -mondta ő, főzöget, rendben tartja a lakást, és ennyi. Gyereket sem akar szülni, így sajnos ez az életforma nem összeegyeztethető az én értékrendemmel. Nem azért, mert nem akar gyereket, azt teljesen meg tudom érteni, ha valaki egyszerűen nem szeretne; de nálam olyan verzió az életre nincs, hogy SEMMIT nem csinál valaki.  Tanuljon valamit, vagy vezessen blogot, dolgozzon valahol legalább részmunkaidőben, vagy önkénteskedjen, de hogy egész nap olvas, meg sminkel mint egy hercegnő, az számomra érthetetlen, de neki és a férjének is megfelel így, és az a lényeg, hogy ők boldogok együtt. Bár nem tudom mennyire jó ha az ember 100 százalékban függ a másiktól. Reméljük a férj nem fog ráunni és lecserélni egy újabb modellre.

Mindenki mindig mást akar

Találkoztam három kedves ismerősömmel. Közülük Stella, egy lett lány igazán jó barátnőm volt, egy ideig együtt is laktunk, ő állt a legközelebb a szívemhez, de sajnos a költözésemmel egyúttal a kapcsolattartás is megszakadt. Vele nem tudtam azt a bensőséges viszonyt megtartani interneten keresztül, amely köztünk volt amíg kint éltem. A másik kettő, a szlovák Lucia és a lengyel Martyna nem álltak túl közel hozzám, de egy italra mindig be lehetett velük ülni. Egy pubba beszéltük meg a találkozót, én érkeztem meg legelőször, mivel senkit nem találtam még ott, kint várakoztam a hely előtt, és elnézegettem a munkából hazafelé siető embereket. Nagyon szeretem a pub-kat, tetszik, hogy kocsma hangulatuk van, mégis körüllengi őket egy megfoghatatlan báj. Nem tudom, hogy a bútorok, a szőnyegpadló, vagy a kiömlött italok bukéja teszi, de igazán egyedi helyszín, és mindig szívesen szerveztem találkozókat oda. A hely a Holborn állomáshoz van közel, ott dolgoztunk mi négyen együtt a recepción másfél évig, majd először én, később a többiek is máshol kezdtek el dolgozni. Volt aki ugyanannál a láncnál maradt, csak egy másik hotelben, és olyan is mint én, aki nemcsak műsort hanem csatornát is váltott.

Lassan befutott mindenki, puszi-puszi, vihánc, ölelés, én kivirultam mint egy napraforgó, végre megint vannak barátnőim, végre megint egy olyan nyelven beszélek, amin nem csak közölni tudom a mondanivalóm és megérteni a másikét, hanem képes vagyok cseverészni, kapásból, gondolkodás nélkül kérdezni, minden egyes szót megérteni, tehát igazán élvezni, és benne lenni a beszélgetésben. Ezt most nem azért írtam le, hogy tudatosítsam mindenkiben mennyire egy jani vagyok angolból, mert nem kell messzire mennem, akár a Drágám is sarokba szoríthatna három perc alatt, ha nem a szókincsemből válogatva tenne fel kérdéseket, hanem azért, vagy inkább azoknak, akik ugyancsak vért pipiltek mire megtanultak egy idegen nyelvet, majd miután az már nagyjából ment, voltak annyira merészek (bolondok), hogy a folyamatot újrakezdték egy új nyelvvel, lehetőleg a nulláról. Beszélek németül, értem is amit mondanak nekem, de sok kolléganőmmel úgy beszélgetek mint egy retardált, amikor nem a munkáról van szó. Mondanak két mondatot, és abba én háromszor kérdezek bele, mert vagy elharapják a mondat végét, vagy annyira gyorsan magyaráznak, hogy elvesztem a fonalat. Tudom, hogy most nem szabad feladni, mert az az egy jó van a nyelvtanulásban, hogy ha gyakorlunk, csak fejlődni fog, de akkor is frusztráló. 

Ültünk négyen lányok az asztalnál, a lett, a szlovák, a lengyel meg a magyar, eszembe is jutott, hogy milyen jellemzően londoni az esténk, az embernek a világ minden tájáról lesznek hirtelen munkatársai, vagy akár barátai is. Kicsit olyan osztálytalálkozó hangulata volt a találkozónak, mert mindenkivel elmeséltettem, hogy mit csinált az elmúlt két évben, az összes érzékszervemmel ráfókuszálva az éppen beszélőre és dolgoztam fel a pletykákat, információkat. Aztán persze ők sem hagytak engem, hat szempár bűvölte a gyűrűmet, és igyekezett kiszedni belőlem a "titkot", hogy hogyan lehet férjhez menni belátható időn belül. Néhány éve együtt kezdtünk a recepción dolgozni, jóba is lettünk hamar, majd ahogy már írtam, szétszéledt a társaság. Ők hárman maradtak Londonban, én pedig átköltöztem Frankfurtba. Mivel németül mindössze egy évig tanultam tíz évesen, így bemutatkozni és húszig számolni tudtam, de ezen kívül mindent nulláról kellett kezdenem. Tulajdonképpen szerencsésnek is éreztem magam, mert nyelvtudás híján csak az angolomra támaszkodva is felvettek dolgozni, de így is másfél évbe telt, mire visszaküzdöttem magam arra a szintre ahonnan Londonból eljöttem. Onnan, ahol anno öt éve kezdtünk. Mivel a többiek nem jöttek el az országból, mindannyian sokkal jobb pozícióban dolgoznak. Vagy jobb beosztásban, vagy több felelősséggel járó munkakörben. Stella tulajdonképpen az egyik 50 szobás hotelért felel, legalábbis a teljes front desk hozzá tartozik. Martyna a lánc központjába került be, és a huszonhárom éve dacára a rendezvények koordinálásáért felel majd. Lucia kipattant a vendéglátásból, egy vállalat recepcióján dolgozik hétfőtől péntekig, kellemes fizetéséért cserébe. Én meg többször is szabadkoztam, hogy igen, még mindig a recepción vagyok, de miután ideköltöztem Németországba nem is nulláról, hanem minusz ötről kellett az életemet megint felépítnem, tehát a jelenlegi munkahelyem már egy nagy előrelépés ahhoz képest, hogy asztaltörölgetéssel kezdtem, és az első néhány hónapban minden nap úgy mentem be dolgozni, hogy reméltem nem szólnak hozzám németül, mert nem fogok tudni válaszolni. 
Rájöttem, hogy csak én túráztattam magam a témán, mert a lányok mondták, hogy mivel ők helyben maradtak természetes, hogy könnyebb volt előrébb jutniuk. És én legalább férjhez mentem. 
Érdekes, hogy míg én az esetleges elszalasztott londoni lehetőségeimet sajnáltam, addig a többiek a gyűrűmet nézték, és hiába mind fiatalabbak tőlem, de közelítenek a harminchoz, amely minden egyedülálló nőnek a lélektani türelmi határvonal. 

Városnézés lógó orral

Teljesen felbolygatta London a lelkemet, ha romantikus típus lennék, akkor olyan hasonlattal élnék, mintha egy régi szeretővel találkoztam volna, akivel mágnesként vonzódunk egymáshoz, de valami mindig közénk állt. Jelen esetben Németország. Olyan lettem mint egy szerelmes kamasz, hiába, Londonnak van egy olyan varázsa, amelyet nehéz megfogalmazni, talán mert "cool"-nak érzi magát tőle az ember, hogy része ennek a forgalmas városnak, az épületek, buszok, a metró mind olyan, mintha egy meseváros díszletei lennének. A szállodánk a kettes zónában volt, érdekes volt megtapasztalni, hogy London mennyire más arcát mutatja, ha nem a gettóban lakik az ember, mint én anno. Stratfordban, fél óra a Central line-on mire a Holborn-hoz értem vagy egy 'neverending busride' a híres 25-ös buszon ha esti műszakos voltam. Belinkelném az egyik blogtársam, Digger írását, én nagyon jókat nevettem rajta, görbe tükröt tart benne a londonban élő emberek, szokások elé. Érdemes elolvasni, és lehetőleg nem vérkomolyan venni. 
Én is hasonló dolgokat tapasztaltam amíg ott éltem, így most érdekes volt London másik arcát is látni. Most például már rengeteg angolt is láttam, hallottam, míg korábban alapos ismeretekre tettem szert a különböző indiai kultúrákban. Aztán a vaslogikámmal megfejtettem, hogy a hotelekben többnyire külföldiek dolgoznak, tehát ezért találkoztam velük inkább. Ki más utazna hajnal fél hatkor a metrón munkába igyekezve. 
Mivel mindketten éltünk már a városban, szerencsére nem volt rajtunk nyomás, hogy mindent meg kell néznünk. Bóklásztunk itt-ott, például elmentünk a Camden market-et megnézni, és csináltattunk egy fotót magunkról.

Jót nevettem amikor készhez kaptuk, szerencse, hogy sosem ácsingóztam a színésznői pályára, mert nálam hiteltelenebbül senki nem tudta volna a western kurtizán szerepét eljátszani. A fűző az hiteles volt, az öltöztető lány úgy meghúzta a zsinórokat, hogy a bordáim kissé összekoccantak, nem hiába lett darázsderekam. Amúgy megtalálod, hogy mi a hiba a képen? 

beoltozos.jpg


Jártunk mindenfelé, először láttam a Piccadilly Circus fénytábláit az állványozás nélkül, így minden okom meg lett volna arra, hogy élvezzem a nyaralást, a városnézést, a pillanatot. Ehelyett a Drágámnak egy teljes napig kellett a fancsali képemet néznie, mert nem akartam hazajönni. Mármint vissza Németországba. Mondtam neki, hogyha valamilyen oknál fogva kapna egy munkát itt, már sprintelnék haza, és hajigálnám a ruháim a bőröndbe. Itt könnyebben találnék jobb munkát és barátaim is lennének. Az egész város "busy", trendi, nem úgy mint nálunk Frankfurtban, faluhelyen. Mondom valami megszállt engem ott kint. 
Egy ideig érvelt, hogy szerinte nem látom tisztán, hogy mégis mennyire jó életünk van, a belvárosban lakunk, fél órára a munkahelyünktől, autóval bármelyik határmenti országba néhány óra alatt kikirándulhatunk, vannak barátaink, jobb a kaja, a sör, a német emberek kedvesebbek, satöbbi. A Drágám igencsak nacionalista lett mostanság. Neki minden jobb Németországban mint máshol, bármit csináltunk elmondta, hogy az a dolog miért százszor jobb Németországban. Sőt, -folytatta-  ott vagyunk egymásnak, és az öcsém is tíz percre lakik tőlünk. Tudtam, hogy igaza van, de akkor még nem láttam át a dolgokat ennyire tisztán. Durciztam tovább. Végül megkérdezte, hogy ha ennyire szuper jó volt itt, akkor minek jöttem el. (Ha ezt kifejteném most, akkor soha nem lenne vége a bejegyzésnek). Természetesen mire hazaértünk a fejemben is helyrerázódtak a gondolatok, és látom, hogy kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb az életünk, sőt hasonló fizetésből élve többet is megengedhetünk magunknak. És a magyarokat is szeretik a németek. A legnagyobb bajom itt a kóros barátnőhiány, meg az, hogy telhetetlen vagyok, és mindent szeretnék egyszerre. Megint csak megtanultam, hogy néha el kell mélázni azon, hogy mennyire sok mindenünk van, és hálát adni érte. Ma is okosat mondtam. 

Megtanultam nemet mondani

Egy utolsó bekezdés mára egy másik dologról, amelyet ugyancsak itt tanultam meg. Hasznos volt ez az öt nap az biztos. Azért volt egyben rossz döntés is a londoni vakáció, mert párszor sikerült összevesznünk azon, hogy éppen kinek a kicsodájával találkozzunk. Hozzáteszem teljesen feleslegesen, mert ha tartottam volna magam az eredeti tervhez, hogy egy darab napot jelölök ki a barátoknak, egyet az unokatestvéremnek, akkor semmi gond nem lett volna. Az újabb kérelmekre annyit kellett volna válaszolnom, hogy:

Ne haragudj, de a pár napos nászútunkat töltjük, sajnos nem tudunk másik napon találkozni, most nem fér bele.

Ennyi lett volna, ezt a kis egyszerű mondatot kellett volna elmondanom, és mindenki békésen élt volna tovább. Mire lecsillapítottam a másik felemet, mert megint elígérkeztem, addigra volt, hogy a randipartneren lemondta a találkozót. Vagy én nem tudtam elmenni, és csak csalódást okoztam. Mindezt persze úgy, hogy a jószándék vezérelt, és megint mindenkinek meg akartam felelni. Most megtanultam a leckét egy életre. Nem vagyok egy idézgetős, meg Coelho-s, de belefutottam a kint-tartózkodásunk alatt egy idézetbe, amely angolul így szólt: "When you say 'yes' to others make sure you are not saying no to yourself" (magyarul kb.: Amikor 'igen'-t mondasz másoknak, győzödj meg róla, hogy az nem jelent 'nem'-et neked.) Vagyis egészséges önzéssel kell kijelölni a határainkat. Csak azért írtam le, mert a mai bejegyzésbe már egy kis Coelho is belefér, rontani már nem fog rajta. 

Szerintem itt abbahagyom ezt a nászutas bejegyzésnek álcázott érzelmes katyvaszt, örülök, hogy végre leraktam magamról. A következőkben igyekszem az érzelgős elemzős írásokat egy kicsit háttérbe szorítani, mert már nekem is sok volt a jóból. :-)

 

Köszönöm, hogy benéztél hozzám, ha tetszett a bejegyzés és a blog, csatlakozz a Facebook oldalamhoz is!

17 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://frankfurtimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr228332070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

GizilányaJudy 2016.02.16. 16:29:50

Szia,hát én roppantul élveztem ezt az írást. Nagyon életszerű és nagyon jól leírtad azt az érzelmi kavalkádot,ami benned felgyülemlett Londonban. London engem is megfogott,de nem tudtam soha megmagyarázni,hogy konkrétan mi az ami megfog,ha ott vagyok,csak egyszerűen érzem,hogy jó ott lenni. De életvitelszerűen azt gondolom én is,hogy Németország sokkal előnyösebb.
A blog eleji "védőbeszéd" is szuper!

gabuschka 2016.02.17. 09:09:58

@GizilányaJudy: Örülök, hogy tetszett! Londonnak tényleg van egy megmagyarázhatatlan varázsa, nem hiába megy annyi ember oda (mint turista értem).
Jó, hogy írtál megint! :-)

sellőlány 2016.02.18. 16:50:08

A védőbeszéd talán nekem is szólt egy kicsit, respect érte. De egy külön hálószobás lakáson azért érdemes lenne elgondolkodnotok végre. Mivel én is éjjelibagoly vagyok, nálunk az elkülönített háló a házasság egyik fő pillére. Persze külön "gyerekszoba" is van gyerek nélkül (vendégszoba, ruhaszárító helyiség egyébként), ha esetleg úgy alakult volna. De úgy tűnik, erről a projektről lassan lemaradunk.

gabuschka 2016.02.19. 09:14:18

@sellőlány: :-) Igazából anyukám említette, hogy miért nem olvasgatok a konyhában munka után, nem kellene a sötétet bámulnom, és akkor esett le, hogy félreérthető amit írtam.
Szándékosan nem költözünk még, igyekszünk pénzt spórolni ameddig lehet, de ahogy teherbe esem megyünk. A költözés nagyjából 5000 Eurót fog igényeli, és utána a bérleti díj is magasabb lesz. Ezért tartunk ki most még itt, de a babával már mindenképpen megyünk.
Remélem semmi olyanról nem maradtok le amit szeretnétek!

sellőlány 2016.02.19. 09:57:34

@gabuschka: Az utolsó mondatodhoz... azért a sors nagy rendező és tréfamester. És persze az, hogy valaki ért a jelekből és elenged egy fajta életlehetőséget, vagy számos kudarc után sem tudja és ebbe beleőrül... emberfüggő. Így talán már érthetőbb, amit írtam. Persze, mindenféle mániákusság nélkül, azért bízunk az önmaguk teremtette csodákban. ;-)

nemszólokmégegyszer 2016.02.20. 17:34:22

Talán Jagermeister? Jó írás, mint mindig. Csak éppen nem nászutas. Nem nyálas-csöpögős írásra gondolok, de ez egy városnézős túráról szól, Rólad meg a legkevésbé sem. :-(

gabuschka 2016.02.22. 18:03:51

@sellőlány: Szívből remélem, hogy sikerül a csoda, bármi is legyen majd az. :-)

gabuschka 2016.02.22. 18:13:21

@nemszólokmégegyszer: Igen a Jägermeister!
Egyébként, elolvastad a bejegyzésem?! :-D Mert szerintem egész végig a saját gondolataimról írtam, a látványosságokat csak mellékesen említettem.

Ajánlom figyelmedbe, hogy a Határátkelő oldalára írtam egy bejegyzést, elmesélem hogyan telik egy napom, ha esetleg nem láttad volna, és ez minden kétséget kizáróan rólam szól:

hataratkelo.blog.hu/2016/02/22/egy_napom_egy_nemet_szallodaban

:-)

Realista vagyok 2016.02.22. 23:08:12

Szia! Tetszik a blogod, a stilusod ahogyan ìrsz, èrdekes volt a Hatàràtkelőre ìrt bejegyzèsed is! Èn is külföldön (Angliàban) èlek ès mindig èrdeklődve olvasom hasonlò cipőben jàrò honfitàrsaim tapasztalatait,èlmènyeit.
Gratulàlok az esküvődhöz-ìgy utòlag is! :-)

nemszólokmégegyszer 2016.02.23. 12:28:10

@gabuschka: Persze hogy elolvastam, bár a Határátkelő kellemetlenül csapong számomra, de ahová Te írsz, azt mindig örömmel olvasom.

Most futószalagon dolgozol, de a projekt megvalósulása után kezdődik csak igazán a "zombiléted". Eddig kb. egy hétre tudtál tervezni, onnantól annyi időd lesz, hogy a tűzhelyet lekapcsold, a még szappanos testedre tekerj egy törülközőt, nem akkor alszol el és nem akkor ébredsz, mint a Te rutinod, hanem az övé.

Soha nem fáradhatsz el, nem lehetsz beteg, nem szedhetsz bármilyen gyógyszert, a boltban nem az árut fogod nézegetni, hanem az órád, hogy belül vagy-e még a tízpercen.

Ha most nehéz, csak edződsz. "AZ" után jó ideig még nehezebb lesz, mert ez "csak" egy munka, az meg 24 órás hivatás kétfős csapatmunkában. Ha eddig volt egy ritmusod, megismered majd, hogy milyen amikor még nem is láttad, és már 24 órás "műszakban" vagy. De boldogan teszed majd, és csak szép napjaid lesznek. :-)))

gabuschka 2016.02.23. 17:05:43

@Realista vagyok: Szia! Nagyon örülök, hogy benéztél, annak meg még jobban, hogy tetszett amit találtál! :-) Én is szívesen olvasok mások tapasztalatairól, ha esetleg vezetsz blogot, linkeld be a címét, vagy akár komment formájában is elmondhatod mindig a véleményed.
Köszi a gratulációt! :-)

gabuschka 2016.02.23. 17:08:19

@nemszólokmégegyszer: :-D Látom tapasztalatból beszélsz! Meglátjuk majd, hogy és mint alakul az életünk, bár eldöntöttem, hogy nekem csöndes, jól nevelt, magas hangon nem visító gyerekem lesz. :-)

Realista vagyok 2016.02.23. 23:06:04

@gabuschka: Èn nem vezetek blogot (mèg?)Lehet jò kis kikapcsolòdàs lenne a 15 hònapos kisfiam mellett. :-)
Csatlakozom az előttem szòlò "kollèganő"höz - 24/7, 120%os kapacitàson! Ès elolvadsz a mosolyàtòl! :-D

nemszólokmégegyszer 2016.02.24. 10:31:20

@gabuschka: 25 éves tapasztalat. Az egyik legmeglepőbb élményem, hogy amikor én pelenkáztam a fiunkat -igen, csináltam és mostam is, mert az "átkosban még nem volt eldobható, vagy ismerőstől, kamionostól, stb. is horror áron, marketek -szuper, hiper, giga sehol- féléves korában ő fekve, én állva simán keresztül spriccelt rajtam.

Először nem tudtam, hová tegyem, de aztán inkább a pozitív oldalát néztem, mert egy jó elkapott fényképet megért volna, de akkor még nem voltak ilyen szupergépek, mobil sem, nem hogy kamerás. De az agy a legjobb képrögzítő /kivéve néhány speciális betegséget, ahol az arcfelismerő rendszer semmis/. Csak egyelőre az emlékek nem mutathatók meg. Ami egyrészt kár, másrészt áldás is lehet. /Amit eddig feltaláltak, még mindig sikerült rossz célra felhasználni. Az első géppuskát a vérengző hatása miatt, elrettentő fegyvernek szánta Maxim, amihez minden hatalom hozzájuthat, így majd nem lesznek háborút, ezért béketeremtő néven tudósítottak róla./

A jó nevelést nektek kell kell biztosítani, másra bízni bűn, lehetőség szerint nem is szabad. Amit "beleneveltek" /a saját elveiteket, identitásotokat, elfogadást adjátok át/ nincsenek kétségeim.

Az meg, hogy mi baja van, miért ordít nem tudja elmondani, és nem azt fogod várni, hogy végre elmúljon, hogy aludhass, hanem ha elmúlik, annak őrölsz, hogy azért múlt el, mert jól van. De félóránként akkor is felébredsz majd -ha kell, ha nem-.

Én akkoriban 06-14 óráig dolgoztam fizikaiban, így amikor a "nyikorgó" gyerekemet 22 órakor karba vettem, akkor elaludt /amint letettem bőgni kezdett, vissza az egész/, sétálni kezdtem vele az 50! négyzetméteren. 03.00-kor átvette az anyja, hogy letoljam a műszakomat némi "dögléssel", mert a bejárós busz /akkoriban egy 1 000 fős településen laktunk 10 kilométerre a városhatártól/ 05.20-kor indult.

Te el tudod képzelni, hogy köménymagos levest eszel /hát ez nulla/, rántott párizsit főtt krumplival /nem párizsi szelet! a felvágott, 1 cm-es darabokban panírozva, fejenként 2 db/ és akkor is alig várod, hogy hazaérj, hogy lásd akik a legközelebb állnak hozzád, és férfi létedre így már a haverokkal meló utáni már egy sör sem fér bele, mert a következő egy óra múlva jön, annyit meg nem ér.

Aztán amikor elkezd járni /pakolni az elérhető szinten/, nem az jut eszedbe, hogy úristen, mindent fel a szekrényt tetejére, hanem, hogy minden balesetveszélyest "babaközeli" távolságból eltüntetni, üveges ajtók cseréje, a konyha kilincsre zárva.

Aztán, ha suliba megy /ott az ovi biztos, nálunk meg az OVI tűnik biztosnak/, akkor is egésznap izgulsz majd, és akkor szabadulsz fel, ha miután elengedted, újra hozzád fut, átöleled, és biztonságban tudod, mert ismét melletted van.

Ez 24 műszak lesz egy jó sok évig. Készülj rá. A jelenlegi, Neked is, meg a Párodnak is sétagalopp volt.

Kéretlenül segíteni nem szeretek, még nehéz is lenne távolból, ismeretlen tanácsait pedig nem szabad megfogadni, ezért csak a saját tapasztalataimat /legalábbis a néhány első évet-hónapot/ írtam le.

Mindig arra gondolj, hogy sokkal több örömben lesz /van majd részed/, mint amire gondolhatnál.

Asszem, erről még beszélgetünk. :-)

Amikor először Rád kacag.

gabuschka 2016.02.28. 11:40:48

@Realista vagyok: :-) Lehet nehéz lenne időt találnod a pici mellett, de kikapcsolódásnak biztos jó lenne!

@nemszólokmégegyszer: Kedves történet! Elég jól emlékszel a 25 évvel ezelőtti dolgokra, bár ahogy írtad mindegyik esemény megért volna egy fényképet, biztosan ezért maradtak meg ennyire élénken. :-)

Fertótám 2016.06.16. 13:12:23

Gabuschka!
Egy nászút nem arról szól a szerelmeskedésen kívül, hogy _egymás_ rigolyáit tanuljátok meg elviselni?
Nem szabad elvesztegetni az erre rendeltetett időt egymás haverjainak, horribile dictu régi szerelmeinek a véglátogatásával, 77 múzeum végiglátogatásával.

gabuschka 2016.06.21. 12:06:06

@Fertótám: Ez egy rendhagyó nászút volt. :-) Már én is másként csinálnám az biztos. Ahogy írtam, két napot hagytam volna az ismerősökkel való találkozóra, a többi napon pedig csak együtt lettünk volna.