Frankfurti mesék

Az öcsém esküvője

Az öcsém esküvője

By: gabuschka 2015. augusztus 17.

Nagy napra virradtunk múlt hét pénteken, aztán még nagyobbra szombaton, történt ugyanis, hogy az egyik testvérem megházasodott. Még harminc éves kora előtt, ahogy ezt kedvesen a 32 éves nővérének, azaz nekem megjegyezte.

Pénteken azzal kezdődtek az események, hogy férjhez adtuk az öcsémet. Nem csalás, nem ámítás, valóban férjhez ment a nagyobbik öcsikém. Bevallom, már hónapok óta készítettem az ujjaimat, sőt engedélyt kértem testvérkémtől is, hogy hadd emlékezzek meg eme jelentős eseményről itt a blogomban is, főleg azért, mert még soha nem jártam olyan esküvőn, ahol a pár egynemű volt. Annyira készültem, hogy majd olyan Story magazinos hatásvadász címmel adom át a történetet, hogyaszongya: "Egy meleg esküvő kulisszatitkai".


Már-már elkapott a firkász-láz, hogy mennyi érdekességet fogok látni és hallani, na majd csak győzzem leírni. De csalódást kell okoznom, mert annyira olyan volt, mint egy hagyományos esküvő, hogy semmilyen szaftos részletet nem tudok megosztani. Tulajdonképpen nem is értem, hogy mit vártam, hiszen azok a családtagok, és barátok jöttek el, akik amúgy is többször találkoztak már, vagy sok időt töltöttek együtt. De ne csüggedjetek, egy élménybeszámolóval azért készültem.

Majdnem három napos lagzit tartottak, de vége lett a második napon, habár némelyik táncos lábú vendég simán teljesített volna még egy napot.

dsc01336.JPG

Römer

Szertartás


Pénteken felvonult mindenki a Römer elé, hogy a városházán megtörténjen a ceremónia. A "bodorított hajú Marika" (családi szólás nálunk, mert az összes esküvőn, ahol eddig részt vettünk, az anyakönyvező hölgy mindig úgy nézett ki, mintha időutazott volna a nyolcvanas-kilencvenes évek dauerolt-tupírozott korából, az összhatást néha kék szemhéjfestékkel súlyozva) helyett egy elegánsan felöltözött, mesemondó hangszínnel és kedvességgel megáldott nő mondta el a beszédet, amely végén felhúzták egymás ujjára a gyűrűket, megcsókolták egymást, majd a tanúkkal együtt aláírtak a nagykönyvben. A gratulációs ölelések után elindultunk a kijárat felé, és a téren a -mostmár- sógorom barátai pezsgőkkel megrakott tálcákkal fogadtak mindenkit. Roppant kedves gesztusnak gondoltam, és alapvetően remek ötletnek arra, hogy mindenki jól elfogalja magát abban a holt időben, amikor az esketésnek már vége, ám a következő napirendi pont még nem aktuális. Fényképezkedtünk, koccintottunk, anyukám kivette a második pohár pezsgőt az öcsém kezéből, amely azt hiszem nem volt rössz ötlet, mert közel negyven fok volt a téren.

Polterabend

Ezután csoportosan kivonulunk a szülők által szervezett ún. Polterabend nevű eseményre, amelyen a hagyomány szerint eredetileg porcelánokat kellett volna törnünk, hogy szerencsét hozzunk a párnak, de senki nem élt ezzel a lehetőséggel, gondolom az örömszülők nem kis örömére. 
Manapság, mint megtudtam, nem is a tányértörögetés az összejövetel fő célja, hanem hogy azon kollégákat, barátokat vagy távoli rokonokat is meg tudják hívni egy közös ünneplésre, akik anyagi, vagy más okból nem kaptak meghívást az éttermes főbulira. Mivel a vendégsereg igencsak nemzetközi volt, így a szülők igyekeztek német, azon belül is Hessen megyei, és frankfurti specialitásokat felsorakoztatni.

dsc01483.JPG

Almaboros pohárra való darazsaktól védő tető. Almabor, Handkäs (sajt) és szeretet. Jelképes ajándék az örömszülőktől.

Volt virsli virslivel, kenyér, mustár, grillezett kolbász, Grüne szósz (ezt imádom), és sajtok. Frankfurti specialitás az ún. Handkäse mit Musik, egy savanykás puha sajt, ecetes hagymás szószban elkészítve. A "mit Musik" alatt pedig az emésztést követő zajokat értik, de hogy ez a kutyorgó beleket, vagy a szellentést jelenti, nem derült ki számomra. Reméltem, hogy majd a saját testem választ ad a kérdésre pár óra múlva, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Bár az is igaz, hogy szerintem a nyers hagyma fogyasztásához jobban hozzá vagyok szokva mint a németek. Néha kifejezetten tetszik a sok szörnyülködő pillantás, amikor nyilvánosan, harapva eszem az újhagymát. Az emberek úgy tudnak nézni, mintha legalábbis egy hirtelen befogott még kapálódzó galambot marcangolnék szét.
Italként a szokásos sörök és üdítők mellett almabort kínáltak, amelynek hiába sok rajongója van (sőt fesztiválja is), én valamiért nem igazán szeretem, lehet azért, mert az íze kissé az almaecetre emlékeztet.
Másik érdekes kultúrális különbség volt a német és a magyar asztal között, hogy a szinte elviselhetetlen meleg miatt a szülők előkaptak néhány lavórt, majd megtöltötték hideg vizzel, és körbeadták, hogy aki szeretné, az tegye bele a lábát, remekül hűsít. Sajnáltam, hogy nagymamám nem volt ott, mert szinte láttam az elszörnyedő arcát, ahogy elképzeli hogyan is fog itt mindenki másnapra felfázni, és bizonyára a Dinnyelocsolás Jugoszláviában című horrorsztoriját is elmesélte volna még egyszer, amelyet én már annyiszor végighallgattam amikor lázadásképpen nem voltam hajlandó papucsot hordani otthon. (A történet különben annyi, hogy fiatal házasként a nagypapámmal rengeteget kirándultak és utaztak a jó öreg Zasztavával, amikor is az egyik ilyen alkalommal egészen Jugoszláviáig mentek, azt hiszem a tengerpart volt a végső cél, talán Dubrovnik. Július lévén igencsak meleg volt az autóban, és az ötvenes évek közepén még a légkondit sem találták fel. Így mikor egy dinnyeföld mellett haladtak el, látták, hogy a csősz éppen slaggal locsolja a gyümölcsöket. Gondolom nagymamám károgására nagypapám nyomott egy satuféket, hogy megkérdezzék, kaphatnának-e egy kis zuhanyt a lábukra, hiszen annyira meleg van. Meg is történt, ám dacára a negyven foknak, szegény nagyi másnapra úgy felfázott, hogy negyven fokos lázzal vért pisilve kellett az utazást folytatniuk. Annak ellenére, hogy amikor ezt a történetet először hallottam, az esemény óta már majdnem negyven év telt el, mégis olyan élenken élt benne, mintha csak múlt nyáron történt volna. Azóta is, télen-nyáron zokniban van, tehát valószínű, hogy egy ilyen jeges lavóros akcióval hazáig kergethették volna.) Azt igazából nem tudom, hogy miért, de egy magyar sem kért a lábfürdőből. Az örömanya kérdő arcát látva igyeztem elmagyarázni a nagy magyar felfázás parát, de csak annyit mondott, hogy ilyen melegben ez nem történik meg. Én meg lezártam azzal a beszélgetést, hogy fogadjuk el ezt, mint kultúrális különbséget.

A nagy ünnepi vacsora

A bulit a Die Gerbemühle nevű étteremben tartották a fiúk, szépen oda is rendeltek mindenkit délután négyre 'ingbe-glóriába', hogy a családi fotókat elkészítsük. dsc01512.JPG

Die Gerbermühle lobby

Közben változott a terv, mert a fényképész nő úgy ítélte meg, hogy a fényviszonyok miatt először mégis csak a párról készüljenek a fotók. Addig mi ünnepi ruhában, csapatmunkában díszítettük az asztalokat. Érdekes, hogy az étterem dolgozói látványos semmit tevésén való közös morgás jobban összekovácsolta a "patchwork-family"-nket, mint akármennyi snapsz. Jelen volt anyukám, apukám, mostoha anyám, anyukám férje, a kisebbik öcsém, aki anyukám második házasságából való, a húgaim közül a kisebbik, az ő barátja, valamint a Drágám és én. Mondhatom, voltak fenntartásaim, mert sokféle ember különböző háttérrel, neveltetéssel és természettel volt több napra összezárva, de azt mondhatom, hogy jól sikerült, és mindannyian kultúrált módon beszélgettünk, ettünk, ittunk és díszítettünk. A vacsora este hétkor kezdődött, mozzarellás paradicsom-ot szolgáltak fel előételként, majd a nagy kedvencem, a Grüne szószból készült leves jött, végül főételként én omlós, szaftos borjút választottam.

_27a0314.JPG

Előétel

A fogások közben a szülők és barátok mondtak beszédeket, én meg mint univerzális szinkrontolmács igyekeztem helytállni. Apukám beszédét magyarról németre, a másik örömapáét németről magyarra, majd a testvérem legjobb barátjáét angolról magyarra. Közben felkérést is kaptam egy másik német beszéd lefordítására, ha már ennyire belejöttem a mikrofonba beszélésbe, de azt kedvesen visszautasítottam, egyrészt mert négy oldal volt, másrészt több lexikonból kimásolt elvont szöveget is tartalmazott, mintegy válaszképpen a beszédben feltett mi is a barátság kérdésre. Hiába sikeresen abszolváltam a középfokú nyelvvizsgát (ezt még nem is meséltem, sikerült a vizsgám), ennyire bonyolult szöveget felkészülés nélkül még a két pohár vörösbor elfogyasztása után sem lettem volna képes szépen magyarosan átadni. Kiegyeztünk abban, hogy lefordítottam neki egy mondatot, amelyet magyarul olvasott fel, és amelynek nagy sikere volt, annak ellenére, hogy senki nem értette mit szeretett volna mondani. 

Ahogy a vége felé közeledett a vacsora, úgy emelkedett a hangerő a különteremben is, a DJ fiú megkezdte a munkáját. Azzal az érdekes jelenséggel itt is találkoztam, hogy ameddig még erőt gyűjtöttem a táncolásra, addig gyorsan lejátszott minden nekem tetsző számot, majd mikor felszedelődzködtem, hirtelen már egyik sem tetszett. Bizonyára csak öreg és kukacos vagyok. Vagy csak elfáradtam az esküvő szervezésben. Hirtelen annyi feladat lett a vacsora alatt, amelyet álmomban nem gondoltam volna. A fordítások mellett az egyik beszédhez pálinkát kellett szereznem, amely szerencsére a hűtőben csücsült, de akkor még az eredeti befőttesüveg ruhájában, ahogy apukám elkészítette. Az is kiderült, hogy a vendégek több lazacos főételt rendeltek, mint amennyi rendelkezésre állt, így bűbájos mosollyal repkedtem körbe az általam ismert embereknél, hogy válasszanak valami mást, amennyiben kedves az életük ez módjukban áll. Később a torta felszolgálásának a megfelelő időpontját szerették volna tudni, majd szereztem kávét apukáméknak, vörösbort és vizet magamnak, táncoltam az ifjú párral, lehoztam anyukámék szobában felejtett táskáját, közben pedig begyűjtöttem az elismerő megjegyzéseket, hogy mennyire jó voltam a bemondónő szerepemben, és szép a hangom, mint Erős Antóniának. (Muszáj volt megemlékeznem önnön nagyságomról, utólag is elnézést.)

Öcsikém a buli után megköszönte a segítségemet, és azt is megemlítette, hogy nem lett volna hülyeség esküvőszervezővel dolgozni. Az nekem is megfordult a fejemben, miközben ebben az új hivatásban próbáltam ki magam, hogy azért ez kemény meló, főleg akkor, ha nem két korrekt ember házasodik, hanem mondjuk egy menyasszörnyet fog ki szerencsétlen szervező, aki mindent megváltoztat az utolsó pillanatban, vagy aki csak szájhúzogatva fogadja a hatvanadik kidolgozott ajánlatot is. Mindenesetre ez a mikrofonba beszélés sok ember előtt egészen megtetszett, lehet viszek egyet a munkahelyemre is, és így fogok a vendégekkel a jövőben kommunikálni.

A bevezetőben írtam arról, hogy igazából semmi érdekesség nem történt a maratoni esküvő alatt, vagy legalábbis olyan, amellyel egy hatásvadász címet folytatni lehetne. Pedig ha jól belegondolok, pont ez az, amiért ennyire nagyszerű volt az a két nap. Öröm látni, hogy itt a melegek elfogadása már olyan szinten van, hogy teljesen természetesnek veszik, hogy léteznek, házasodnak. Szerencsére még a nagy és látványos "mi elfogadunk titeket" propagandával sem kell megküzdeniük, hiszen nem biztos, hogy minden pár szeretne a figyelem középpontjába kerülni. Pont az a jó itt, hogy senki nem csinált semmilyen extra érdekességet (rajtam kívül) az eseményből. Ez egy szimpla esküvő volt az anyakönyvezetőnek, aki olyan beleéléssel és szeretettel mondta a szövegét, hogy még a szikráját sem lehetett annak látni, hogy esetleg nem tetszik neki amit lát. Két ember házasodott össze önszántából, akik szeretik egymást, és nem számított, hogy történetesen mindkettőn öltöny volt. Az étteremben is ugyanez a hozzáállást tapasztaltuk, mindenkinek mindegy volt, hogy itt most két férfi az ünnepelt, teljesen természetesen kezelték a helyzetet. 

A magyar oldalról a család annyit kért csak, hogy a közösségi oldalakon ne legyenek képek megosztva, mert többen az állásukat féltették, vagy csak szerették volna magukat a kellemetlen és ízléstelen viccektől megkímélni. (Ebből az okból kifolyólag nem osztok meg itt sem képet a családról, pedig a ruhámat nagyon szívesen megmutattam volna.)

Ez egy kicsit szomorúvá tett, mert nem hiába él az öcsém Németországban, itt nyíltan lehet önmaga, amely abban nyilvánul meg, hogy a repülőtéren megcsókolhatják egymást üdvözlésképpen, ha kedvük tartja járhatnak kézenfogva az utcán, és kellemetlen viccek és megjegyzések nélkül szabadon összeházasodhattak. Pont ahogy azt a melegek többsége teszi. Senkit nem akarnak megtéríteni, vagy leteperni, ahogy sokat hiszik, sőt a tangában táncolás is csak egy vékony rétegre jellemző.

Szerintem Magyarországon is el fog jönni az az idő, amikor a többség olyan elfogadó lesz, hogy rájön, "scheissegal", hogy valaki meleg, vagy sem, ez nem befolyásolja az ő életét, mint ahogy az sem, hogy a szomszédéknak milyen a házas élete.

Csak szépen ki kell várni.

 

 

Képek: saját gyűjtemény a fotós és apukám képeiből.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://frankfurtimesek.blog.hu/api/trackback/id/tr947712182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

nemszólokmégegyszer 2015.08.18. 08:35:38

Ez nagyon jó volt, mint mindig.
1.Hát a Te családod aztán rendesen össze van mozaikolva /nincs rá jobb szó/.
2.A nők pedig 30 éves korukra teljesednek ki /szoktam volt mondani, hogy 30 alatt nincs nő -tényleg ez a véleményem-/, úgyhogy kikérem MAGADNAK, hogy öreg lennél.
3.Akkor csinálj szelfit egyedül a ruhádban, és tedd be azt. /Igaz, a múltkoti képed is madártávlatból készült. Gondolom nem véletlenül azt választottad./
4.Az írásaid alapján /jól megvárattál, de ez most igazán kimerítő volt/ nem is lehetsz kukacos. Kukacos a párod. :-)
5.Gratulálok a nyelvvizsgádhoz.

GizilányaJudy 2015.08.20. 09:40:19

Fantasztikus az írásod. És a családod is :)

gabuschka 2015.08.24. 18:23:01

@nemszólokmégegyszer: Köszönöm a kedves hozzászólásodat most is!! Valóban sokan vagyunk, minden családtagból jutott egy-kettő extra. :-)

@GizilányaJudy: Köszi!

nemszólokmégegyszer 2015.08.26. 09:40:32

@gabuschka: A világ már csak ilyen. Színesen sokkal szebb, :-) Sok boldogságot mindannyiótoknak. Régen olvastam már ilyen jó blogot. Mindig ránézek, a könyvtáramban elmentve. Örömmel tölt el /tényleg/ amikor olvashatlak. :-))) /Asszem, ezt hívják rajongónak./

gabuschka 2015.09.04. 22:21:57

@nemszólokmégegyszer: Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy, igyekszem akkor a jövőben is hozni a színvonalat! :-)

Naschkatze (Mostindien / CH) 2015.09.12. 19:16:22

@gabuschka: Kukacoskodhatok? :-)
Nem maradt ki valami? Mert a Polterabend az a legénybucsu. Amiröl meg irsz utäna irsz, az nälunk Apéro néven fut. Ällofogadäs szendviccsel, szénsavas vizzel, narancslével, sörrel borral. (Én személy szerint nem szeretem, mert a lényege kb annyi, hogy minél többen hozzanak pénzt. :-( )
Tesodnak ismeretlenül is gratulälok az esküvöhöz, neked meg a nyelvvizsgädhoz! :-)

gabuschka 2015.09.15. 17:21:20

@Naschkatze (Mostindien / CH): Szia, persze, hogy kukacoskodhatsz, főleg ha ilyen kedvesen teszed. :-)
Nekem a frankfurtiak mondták, hogy amit írtam, az a Polterabend, én nem is hallottam erről a szokásról korábban. Itt a legénybúcsút egyszerűen Junggesellenabschied-nek hívják.
Lehet, hogy országonként/megyénként változnak az elnevezések.
Köszi a hsz-t!